Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Talán nincs nap, amikor a közélet egyes szereplőit és a hétköznapok „bölcs” elemzőit hallva ez a mondás ne juthatna okkal eszünkbe. Sokan sok butaságot beszélnek, miközben a bátrakra, igazmondókra néha nem figyelünk. Vagy leintjük őket. Vagy azt súgjuk a fülükbe, igazad van, barátom, de én ezt nem mondhatom el nyilvánosan. „Félek a retorzióktól, tudod, ott a család, meg kell értened, de veled vagyok ám.” És ehhez hasonlók, amivel sokkal előrébb nem megy a világ. Hallgatni arany – milyen szerencse, hogy ezt a furcsa bölcsességet azért még nem csak a buta, ám annál harsányabb emberek hagyják figyelmen kívül. Hanem például az a kaposvári gimnazista fiatalember, aki a minap tiszteletre méltó bátorsággal emelkedett szóra a diákparlament helyi ülésén, és foglalta össze mindazt a rettenetet, ami az oktatásügy körül az elmúlt években történt. (Nem csak az elmúlt hat évben ) Beszélt például arról, hogy miközben a diákok idejéből túl sok időt vesz el az iskola, olyan fontos célra, mint a nyelvtanulás, sok helyen nem fordítanak elegendő figyelmet. Felrótta, hogy a súlyos döntések meghozatalakor nem kérik ki a szakma véleményét; hogy 18-ról 16 évre szállították a tankötelezettség korhatárát; hogy rosszak a tankönyvek; és hogy csökkentik a férőhelyeket a felsőoktatásban.
– Pedig nem a középkorban élünk, ahol a tanulás kiváltság volt – fogalmazott a derék nebuló. Neve is van: Bradánovics Bendegúz.
Nem csupán szavai tartalmi részére érdemes odafigyelni, hanem a körülményekre is, arra, hogy a beszéd fogadtatása mennyire árulkodik korunkról. Történt ugyanis, hogy az Országos Diákparlament szakmai előkészítő bizottságának tagja, a városházi összejövetel levezető elnöke félbeszakította a beszédet, mondván, az túl sértő és személyeskedő. A valódi szöveget, illetve annak egy részét így végül a sajtón keresztül ismerhettük meg; a fórumon, ahol éppen az oktatás, diákok és tanárok helyzetének megvitatása lett volna a lényeg, nem hangozhatott el; illetve végül csak cenzúrázva. A megismert szöveg olyannyira nem személyeskedő, hogy abban mindössze két nevet fedeztünk fel, Herman Ottóét, akiről az országos tiltakozásokat részben elindító miskolci gimnáziumot elnevezték, illetve Klebelsberg Kunóét, aki a diák szerint „forogna a sírjában, ha tudná, mi történik jelenleg a nevével”.
A jelen lévő illetékes elvtárs azonban jobbnak látta, ha közbeavatkozik, ha másért nem, hát azért, hogy tudjon majd mivel védekezni. Mint a Csinibaba hatvanas évekbeli jelenetében, amikor a lottósorsoláson kihúzott 56-os számot – biztos, ami biztos – nem mondták be a hangosba, inkább írja csak meg a Népszabadság. Önmagában ártatlan szám, de jobb az óvatosság. Önmagában ártatlan gondolatok, de jobb a régi reflexekkel reagálni.
Az eseményre delegált cenzor, vagyis a már említett levezető elnök biztosította a hallgatóságot, hogy a „politikai döntéshozók maximálisan meghallgatják az Országos Diákparlament ajánlásait”, csak a jelenlevők szerint ez egyáltalán nincs így. Kéréseik közül semmi sem teljesült, kérdéseikre sem kapnak érdemi válaszokat. A diáktársak megtapsolták Bendegúzt, a tanárok közül többen utólag, négyszemközt megköszönték, hogy ki mert állni; értük is. Ne szólj szám, nem fáj fejem; ők szólni nem mertek, féltik a munkahelyüket. Mint ahogyan nyilván azok a kollégáik is, akik a korábbi megmozdulásokra sem akartak, mertek, tudtak elmenni, inkább túlélnek, hallgatnak nap nap után. Persze jogukban áll hallgatni, csak az „aktív kohézió” nélküli létnek következményei vannak: torzul a nyilvánosság, csökken az érdekérvényesítő képesség, bajba kerülnek a bátor kevesek.
Végső soron persze azáltal, hogy a kényszeres cenzúrának „hála” a diákparlamentben el(nem)hangzottakról beszámolt a sajtó, sokkal-sokkal több emberhez jutottak el az ifjú Bendegúz gondolatai, mint anélkül. Ráadásul lett még egy híres Bendegúzunk.
