A jelen lévő illetékes elvtárs azonban jobbnak látta, ha közbeavatkozik, ha másért nem, hát azért, hogy tudjon majd mivel védekezni. Mint a Csinibaba hatvanas évekbeli jelenetében, amikor a lottósorsoláson kihúzott 56-os számot – biztos, ami biztos – nem mondták be a hangosba, inkább írja csak meg a Népszabadság. Önmagában ártatlan szám, de jobb az óvatosság. Önmagában ártatlan gondolatok, de jobb a régi reflexekkel reagálni.
Az eseményre delegált cenzor, vagyis a már említett levezető elnök biztosította a hallgatóságot, hogy a „politikai döntéshozók maximálisan meghallgatják az Országos Diákparlament ajánlásait”, csak a jelenlevők szerint ez egyáltalán nincs így. Kéréseik közül semmi sem teljesült, kérdéseikre sem kapnak érdemi válaszokat. A diáktársak megtapsolták Bendegúzt, a tanárok közül többen utólag, négyszemközt megköszönték, hogy ki mert állni; értük is. Ne szólj szám, nem fáj fejem; ők szólni nem mertek, féltik a munkahelyüket. Mint ahogyan nyilván azok a kollégáik is, akik a korábbi megmozdulásokra sem akartak, mertek, tudtak elmenni, inkább túlélnek, hallgatnak nap nap után. Persze jogukban áll hallgatni, csak az „aktív kohézió” nélküli létnek következményei vannak: torzul a nyilvánosság, csökken az érdekérvényesítő képesség, bajba kerülnek a bátor kevesek.
Végső soron persze azáltal, hogy a kényszeres cenzúrának „hála” a diákparlamentben el(nem)hangzottakról beszámolt a sajtó, sokkal-sokkal több emberhez jutottak el az ifjú Bendegúz gondolatai, mint anélkül. Ráadásul lett még egy híres Bendegúzunk.
