Demokrácia vagy autokrácia?

Magyarországon hovatovább evidencia, hogy már nem is demokráciában élünk.

Magyarországon – különö­sen ellenzéki körökben – hovatovább evidencia, hogy (köszönhetően az Orbán-kormány tevékenységének) már nem is demokráciában élünk, hanem valami másban. Ezt a „valami mást” a véleménymondók hajlamosak olykor kissé elkenni, de azért az „autokrácia” kifejezés egyre gyakrabban bukkan fel. E szerint a megközelítés szerint manapság autokratikus rezsim működik, amelynek semmi köze a liberális demokráciához.

Az első kérdés, amellyel érdemes foglalkozni, hogy honnét ered az a feltételezés, hogy a liberális demokrácia létrejött Magyarországon? Nos, a válasz egyértelmű: a gondolat visszavezethető egészen a rendszerváltásig, illetve a 25 évvel korábban mainstreamnek tekinthető liberális univerzalizmusig. Ezt talán a leg­pregnánsabban Francis Fukuyama fejezte ki híres esszéjében (A történelem vége), amikor liberális világforradalomról beszélt. S valóban: a liberális elmélet akkor élte fénykorát, s bár a kelet-közép-európai népek azt hitték, ők most éppen a demokráciára térnek át, de nem: a liberális demokráciába léptek át, még ha erről az átmenet vezető erőin kívül sokaknak nem is volt tudomása.

Ám ma már egyértelmű, hogy – mint minden univerzális ideológia – a liberális világforradalom és univerzalizmus eszméje erősen korhoz kötött volt. Magya­rán azt a helyzetet foglalta össze, amely a hidegháború után kialakult. A hidegháború évtizedeiben számításba sem jöhetett volna a liberális hegemónia, de amikor a két világrendszerre épülő világrend megtört, és a Szovjetunió szétporladt, a liberalizmus tényleg egyedül maradt a porondon. Fukuyama nagyon szépen leírja említett esszéjében: a nyugati győzelemhez kellettek a 80-as évek második felének szovjet elitjei is, amelyek nemhogy nem akarták feltartóztatni a világtrendet, de egyenesen annak keleti motorjaivá váltak.

Ily módon a demokrácia megvalósítása valóban a liberalizmus győzelmét jelentette. S ettől kezdődően indult meg a két fogalom kombinálódásából a liberális demokrácia elmúlt 25 éves szédületes, soha nem látott karrierje. E karrier talán legaxiomatikusabb tétele: a demokrácia csak liberális lehet, vagy nem is demokrácia. Azaz: a nem liberális demokrácia voltaképpen autokrácia, de minimum valamilyen „félúton” lévő, hibrid rendszer. S innen már csak egy ugrás a mai hazai helyzet: a magyar jobboldal – Orbán Viktor két évvel ezelőtti tusnádfürdői beszédével – meghirdette az „illiberális államot”, így tehát automatikusan elhagyta a liberális demokrácia állapotát, és lerakta az autokrácia alapjait.

Lehetnek azonban zavarba ejtő kétségeink. A The Journal of Democracy című kiváló folyóirat az elmúlt 26 évben sokszor értékelte az új demokráciák állapotát. Legutóbb 2015 végén, amikor „Hanyatlanak-e a demokráciák?” címmel jelentettek meg tematikus számot. Ebben a szerzők nagy része azt képviseli, hogy az átmenet időszakát félreértettük. Az uralkodó megközelítés a kelet-­közép-európai demokratizálódás idején az volt, hogy a régió országaiban az egyik rendszert (a diktatúrát) felváltja egy másik: a demokrácia. Ehelyett annyi történt, hogy a késő 80-as évek diktatórikus vagy autokratikus rendszerei kimerültek, „átadták a helyüket” egy másik rendszernek, ami demokráciának tűnt. Ám már a 90-es évek végén kiderült, hogy a demokráciák konszolidációja elakadt, és számos országban stagnálás, majd visszafordulás kezdődik. A szerzők szerint a visszafordulás azért kezdődik el, majd a 2000-es évek végére azért teljesedik ki, mert a demokratizálódás valójában csak látszatfolyamat volt. A lényegi folyamat az, amit fentebb már érintettem, hogy az autokráciák a 80-as években nem szenvedtek rendszerszintű vereséget. Így tehát az Orbán-rendszer – szűrhetjük le a tanulságot – azért jöhetett, mert a demokratizálódás valójában csak felszíni jelenség volt, s a geopolitikai szituáció ismételt változásával (Putyin megerősödésével) a nyugati demokráciák újra komoly keleti kihívót kaptak. Azaz, majdhogynem ott folytatódik minden, ahol az 1980-as évek végén abbamaradt.

Zavarba ejtő következtetések, az bizonyos. Nehezen is barátkozik meg velük az ember. De ha kiegészítjük egy másik gondolatmenettel, akkor már korántsem olyan logikátlan és megdöbbentő mindaz, ami az elmúlt szűk évtizedben történt velünk.

Egy kiváló amerikai közgazdász-politológus, Dani Rodrik írt egy rendkívül gondolatébresztő dolgozatot arról, milyen feltételei vannak a liberális demokráciának. Is Liberal Democracy Feasible in Developing Countries? (Megvalósítható a fejlődő országokban a liberális demokrácia?) című írásában például egyértelműen arra jut, hogy minimum négy demokratikus rendszertípust különböztethetünk meg: 1. Illiberális autokrácia; 2. Liberális autokrácia; 3. Választási demokrácia; 4. Liberális demokrácia. Ahhoz, hogy ezt a megkülönböztetést megtegye, először is szükség volt az elmúlt negyedszázad tapasztalataira, de még valamire, arra, hogy a vizsgálódásba bekapcsolja a történelmet is. Azt a korszakot, amellyel az elmúlt 25 évben rendkívül mostohán bántunk, s csak a hátrányaival, vagy a tőle való megszabadulással voltunk elfoglalva. Csakhogy Rodrik kimutatja, hogy a fejlett és a kevésbé fejlett országok közötti különbség vastagon történelmi termék: a nyugati országok a legtöbb mai vívmányukat és versenyelőnyüket a demokrácia kora előtt halmozták fel. Úgy is mondhatjuk: a liberális demokrácia egy történelmi fejlődéssel mélyen átitatott régió terméke, amelyet más régiók folyton igyekeznek „lekövetni”, de ennek mindig útját állja a történelem. Az, hogy a saját történelem fényévnyire van a nyugatitól, s liberális demokráciát rendkívül nehéz gyorstalpalón elsajátítani a jelenben.

Mindez persze nem azt a lefegyverző következtetést involválja, hogy akkor adjuk is meg magunkat a sorsnak, mert a dolgok eleve elrendeltek. Ez így egy végletes reakció lenne. De valószínűleg a másik véglet az, hogy a liberális demokráciát egyszer már elértnek véve, nem értjük és nem akarjuk elemezni, valójában mi és miért történt velünk. Ennek nem csupán az mond ellent, hogy a hazai ellenzék hosszú ideje nem tud érdemi alternatívát felmutatni. Sokkal mélyebben fekvő okok elemzésére is szükség lesz, amit ezúttal csak röviden „társadalomfaktornak” neveznék. Vajon a magyar társadalom milyen mozgásformái szakították meg a liberális demokrácia kiépülését, és vezettek a mostani állapotokhoz? Nekem az a határozott véleményem, hogy a magyar társadalom erősen „benne van” abban, ami itt velünk az elmúlt tíz évben történt. Mint ahogy benne volt abban is, hogy az átmenet során sikeres volt a demokratikusnak látszó kísérlet. S ha igaza van Rodriknak (miszerint minden a történelemben dől el), lehet, hogy a magyar társadalom azért nem tudta és tudja fenntartani a liberális demokráciát, mert a történelmi folyamatokban nem állt módjában megtanulni azokat a Nyugat-Európában megszokott képességeket, amelyek a demokráciához és a piacgazdasághoz szükségesek.

Megint oda jutok, mint a legtöbb cikkemben: sok-sok elemzésre és folyamatok egész láncolatának újragondolására van szükség ahhoz, hogy értsük mindazt, ami a magyar demokráciával (és tágabban a demokráciákkal) történt az elmúlt 25 évben. Azzal, hogy autokráciá­nak és nem valamilyen nem liberális demokráciának mondjuk azt, ami körülvesz minket, az elemzést még nem végeztük el. A kérdés – mint mindig – a miértekben van. Ha erre egy csöppet is sikerült felhívnom a figyelmet, már volt értelme megírnom ezt a cikket.