A brit Telegraph internetes oldalán rövid videót tettek közzé, amelyben száz (!) indokot sorakoztatnak fel, miért is volt jó dolog a brexit. A hol komoly, hol tréfás érvek egyike, hogy az ország vezetői innentől kezdve nem mutogathatnak az Európai Unióra. S valóban, ahogy a népszavazást követően az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) gyakorlatilag értelmét vesztette, úgy a kormányon lévő – vagy később kormányra kerülő – politikusok sem hivatkozhatnak többé arra, hogy minden, ami jó, az tőlük, ami pedig rossz, az a brüsszeli bürokratáktól származik. Ami jó hír a lap szerkesztőinek, az annál rosszabb a brit politikai elitnek: megfelelő mumus híján megtörténhet, hogy a választók nehezen csillapodó elitellenes érzelmei előbb-utóbb ellenük fordulnak.
Ebből a szempontból a frissen megválasztott Donald Trump jóval kedvezőbb helyzetben van. Nem kell különösebb jóstehetség annak megállapításához, hogy elnökségének éveit erős médiaellenszélben fogja tölteni. Ami más politikusnak persze rossz hír lenne, de Trumpnak egyáltalán nem az: ezzel tudja majd bizonyítani, milyen erősek a hadállásai annak a liberális politikai és médiaelitnek, amely ellen forradalmat hirdetett. Az eredményeket saját sikereként könyvelheti el, az esetleges kudarcokért viszont továbbra is „Washingtont” okolhatja, amelynek ellenállásán a reformjai megbuknak. Ezért nem jön rosszul neki a saját pártjának erős embereivel kialakult konfliktusa sem: bizonyos értelemben ők is részesei a korábbi washingtoni alkuknak, így a republikánus kongresszusi többség ellenére is lesz kire mutogatnia.
Világszerte a dühös emberek idejét éljük, így egy politikus sikere nagyrészt attól függ, képes-e a választók haragját megfelelő mederbe terelni. Érdemes ebből a szemszögből vizsgálni a hazai helyzetet is, hiszen az Orbán-kormány stabilitását elsősorban az indulatkezelés (anger management) terén felmutatott eredményei magyarázzák. A Fidesz esetében mind a brit, mind az amerikai példával mutatkozik párhuzam: a párt hosszú évek óta folytat – hol jobban, hol kevésbé indokolt – küzdelmet egyfelől az Európai Unióval, másfelől a liberális (korábban „posztkommunista”) politikai és médiaelittel. Más kérdés, hogy időközben a hazai liberális elit kiütéses vereséget szenvedett a jobboldaltól, így potenciális mumusként jött – vagy éppenséggel maradt – az Európai Unió.
A Fidesz persze mindent megtesz azért, hogy egyik ellenségképnek se kelljen búcsút mondania. Nem véletlenül hangsúlyozta Orbán Viktor Kötcsén, hogy a „kommunisták” olyanok, mint a terminátor: néhány szétesett törmelékből is képesek újraéledni. Ezért is tűnik kontraproduktívnak a Klubrádió korábbi hatósági vegzálása, majd a Népszabadság megszüntetése. Míg ezeknek az orgánumoknak a működése nem volt képes megingatni a kormányt, addig a Fidesz hívei számára napról napra felmutatták, mi ellen is kell hadba indulni. Bár a médiapiac kormányzati gyarmatosítása hatékony eszköznek tűnhet, így egyre nehezebb a „liberális sajtófölény” rémképére hivatkozni, amely máig nagy mozgósító erővel bír a jobboldalon.
Ha a hazai baloldal megy is a levesbe – cinikusabb megközelítésben: ha a Fidesznek sem sikerül a felszínen tartania –, még akkor is marad az Európai Unió. Mi pedig maradunk az unióban. A politikai paranoiával megvert ellenzékiek kedvenc témája, hogy Orbán Viktor ki akarja vezetni az országot az EU-ból – pedig dehogy akarja. Mint azt a minap éppen a Daily Telegraphnak adott interjújában kifejtette, a magyar kormány nem romboló ellenzékiséget, hanem „reformellenzékiséget” képvisel az unión belül. Ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy lépten-nyomon hajmeresztő dolgokkal vádolja az EU-t, különösen a hazai fórumokon, de esze ágában sincs e vádaknak megfelelően fellépni: felvetni a távozás gondolatát, vagy akár csak vétójával blokkolni az Európai Tanács döntéseit. A miniszterelnök pontosan tudja, hogy az unió nemcsak aranytojást tojó tyúkot jelent az újonnan kijelölt nemzeti nagytőkésréteg számára, de egyúttal olyan szalmabábot is, amelyet kitűnően lehet csépelni a valóban nemzeti érzelmű, ám kevésbé tőkeerős rétegek szimpátiájának elnyerése érdekében.
Szalmabábokra márpedig szükség van. Mert az unióból kilépő Nagy-Britannia és a Donald Trumpot megválasztó Amerika azt mutatta meg, hogy a politikai földinduláshoz még csak komoly gazdasági válság sem kell – épp elég a korábbi válságból való lassú kilábalás vagy a fokozatos lecsúszás. S ha ez így van, egy szép napon a papíron jobban teljesítő, de a régiós versenyben lemaradó, alulfizetett és kiszolgáltatott munkaerőre építő, a költségvetési egyensúly oltárán a közoktatást és az egészségügyet feláldozó Magyarországra is befuthat a nemzetközi haragexpressz. Akkor pedig Orbán Viktornak és kormányának mindennél fontosabb lesz, hogy legyen kire mutogatniuk.
