A Fidesz persze mindent megtesz azért, hogy egyik ellenségképnek se kelljen búcsút mondania. Nem véletlenül hangsúlyozta Orbán Viktor Kötcsén, hogy a „kommunisták” olyanok, mint a terminátor: néhány szétesett törmelékből is képesek újraéledni. Ezért is tűnik kontraproduktívnak a Klubrádió korábbi hatósági vegzálása, majd a Népszabadság megszüntetése. Míg ezeknek az orgánumoknak a működése nem volt képes megingatni a kormányt, addig a Fidesz hívei számára napról napra felmutatták, mi ellen is kell hadba indulni. Bár a médiapiac kormányzati gyarmatosítása hatékony eszköznek tűnhet, így egyre nehezebb a „liberális sajtófölény” rémképére hivatkozni, amely máig nagy mozgósító erővel bír a jobboldalon.
Ha a hazai baloldal megy is a levesbe – cinikusabb megközelítésben: ha a Fidesznek sem sikerül a felszínen tartania –, még akkor is marad az Európai Unió. Mi pedig maradunk az unióban. A politikai paranoiával megvert ellenzékiek kedvenc témája, hogy Orbán Viktor ki akarja vezetni az országot az EU-ból – pedig dehogy akarja. Mint azt a minap éppen a Daily Telegraphnak adott interjújában kifejtette, a magyar kormány nem romboló ellenzékiséget, hanem „reformellenzékiséget” képvisel az unión belül. Ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy lépten-nyomon hajmeresztő dolgokkal vádolja az EU-t, különösen a hazai fórumokon, de esze ágában sincs e vádaknak megfelelően fellépni: felvetni a távozás gondolatát, vagy akár csak vétójával blokkolni az Európai Tanács döntéseit. A miniszterelnök pontosan tudja, hogy az unió nemcsak aranytojást tojó tyúkot jelent az újonnan kijelölt nemzeti nagytőkésréteg számára, de egyúttal olyan szalmabábot is, amelyet kitűnően lehet csépelni a valóban nemzeti érzelmű, ám kevésbé tőkeerős rétegek szimpátiájának elnyerése érdekében.
