Ott van még a politikai család: ha egy politikus kiejti a száján ezt a szót, akkor egészen biztos nem erős kötelékekről fog szólni. Éppen ellenkezőleg: egy olyan viperafészekre gondol ilyenkor, amelyben az egymást maróknak azonosak az érdekeik. A politikai logikáról pedig jellemzően nem a képviselők beszélnek, ez a szerkezet a politológusok sajátja. Akkor kerül elő, amikor meg kell magyarázni a hátterét egy olyan jelenségnek, amely egyébként teljesen ellentmond a józan paraszti ész törvényeinek.
Így jut lassan a „politikai” szó ugyanarra a sorsra, mint a „népi”, a „szocialista” vagy a „demokratikus”. Ide is felsorakoztathatunk egy sor példát. A népi demokrácia a diktatúra eufemisztikus neve, a szocialista erkölcs a züllés maga, a „demokratikus ellenzékről” és szereplőiről pedig mindent elmond, hogy saját magukon kívül senki nem használja velük kapcsolatban ezt a kifejezést. Vagy ha mégis, akkor azt írásban szinte biztos, hogy idézőjelek, élőszóban pedig gúnyos kacajok kísérik.
Az átalakulás oka triviális tehát: annyi mindenhez tapad hozzá a politikai jelző, amennyi mindenhez maga a politika is próbál hozzátapadni. A kormány egyik pillanaturaló valóságcsinálója, a politikai termék szóösszetétel keresztapja, G. Fodor Gábor úgy nevezi ezt, hogy totális politika. Ami szerinte természetes, reális és talán még egészséges is. Pedig nem az: a totális politika által uralt demokráciában, amit nevezzünk simán csak politikai demokráciának, csak azok az ügyek léteznek, amelyeket a politika fontosnak tart, vagy ha úgy tetszik, amelyek megjelennek a politikai dimenzióban.
Épp ezért közügyeinket politikai demokráciánkban kétfelé oszthatjuk: amivel akar foglalkozni a Fidesz, és amivel nem. Előbbi az egyszerűbb eset: ilyenkor mindig megjelenik a Magyar Közlönyben, hogy Orbán Viktor kit nevezett ki a téma miniszterelnöki biztosának, akinek semmi más feladata nincs, mint meggyőzni az apparátust a miniszterelnök s a párt nagy céljainak igazságáról. Aztán a biztos elmagyarázza mindezt a politikai közösségnek valamelyik politikai napilapban. Vagyis csak olyan ügyekkel foglalkozik a kabinet, amelyekből politikai hasznot remél, bár igaz, ami igaz, ezen a téren legalább értik ők, mi a baj a mi elsiratott jelzőnkkel: számos jel utal rá, hogy a közönséges hasznot ugyanennyire szeretik. A többi, a kabinet számára kellemetlen közügyünk pedig nem kap kormánybiztost, maximum egy bizottság foglalkozik vele, és így lesz belőle politikai ügy. És amíg a bizottságban rágódnak rajta, addig mi szépen lassan elfelejtünk egy idő után még beszélni is róla. Elegünk lesz belőle, ahogy a politikai témákból és a politikából is. Így aztán ha megint felbukkan az a jelző, hogy „politikai”, akkor vagy keserűen nevetünk, vagy csendben maradunk. Így változunk át mi is a politika számára: szavazópolgárokból választógépek leszünk.
