A Jobbiknak volt egy lehetősége, hogy megszavazza, akkor nem szavazta meg. Sajnos erről lemaradt – mondta Harrach Péter az Index riporterének arról, hogy a Fidesz–KDNP miért nem vette napirendre hét elején a Vona Gáborék által újra benyújtott alkotmánymódosítást. Érdekes, eddig nem tudtuk, hogy ez így működik. Hogy az alaptörvény-módosítás valami olyasmi, amiről úgymond le lehet maradni. Hogy egyszer s mindenkorra el lehet játszani a lehetőséget: amennyiben a parlament elsőre nem szavazza meg, akkor slussz-passz, ennyi volt. Azért különös ez, mert másfél hónappal ezelőtt még azt hallottuk, semmi sem lehet fontosabb, mint az alkotmánymódosítás. Úgy látszik, egyvalami mégis lehet: az, hogy senki se diktáljon Orbán Viktornak.
Ne legyen kétségünk, ilyen egyszerű a tanulsága az alaptörvény-módosítás egyre szövevényesebb történetének. A plakátokon hirdetett 98 százalékos győzelem után a Fidesz szorult helyzetbe került, mert a kampány utolsó napjaiban bedobott alkotmánymódosításon kívül nemigen tudott mit kínálni az „új egységnek” a tízmilliárdos kaland eredményeként. Alkotmányozó többsége viszont egy ideje nincsen, a Jobbik pedig feltételhez kötötte a támogatását. Ráadásul egyáltalán nem teljesíthetetlen feltételhez. Azon lehetne vitatkozni, jogos volt-e a letelepedési kötvény ügyét előhozni, az viszont biztos, hogy a kormánypártnak nem olyasmiről kellett volna lemondania, ami az identitását érinti, ami elvi kérdés számára, vagy akár csak egy kicsit is népszerű szavazóinak körében. A rossz hírű kötvénybizniszt még a vasárnapi zárva tartásnál is könnyebb lett volna elengedni – aki akarta, már úgyis rég megszedte magát rajta.
A miniszterelnöknek voltaképpen azt kellett eldöntenie, mi okoz neki kisebb politikai kárt: az, ha az alaptörvény-módosítás látványosan elbukik az Országgyűlésben, vagy az, ha egyszer kénytelen engedni valamelyik ellenzéki párt vezetőjének. Orbán Viktor az előbbit ítélte kevésbé kockázatosnak. S valóban, miközben az ellenzék a kormány – és személy szerint a kormányfő – vereségéről beszélt, a Fidesz nyerni is tudott a kialakult helyzeten. Nem is keveset. Míg korábban a Jobbik a bevándorlás kérdésében egy platformon állt a kormányzattal – mi több, azt hangoztatták, hogy az az ő elképzeléseiket veszi át és valósítja meg –, addig az alaptörvényről való szavazással az utak elváltak. Innentől a Fidesz hazaárulózhatta a Jobbikot, úgy állítva be a dolgot, mintha rajta kívül minden politikai erő egy követ fújna a „betelepítéspárti” Brüsszellel.
Sosem szabad szem elől téveszteni, hogy Orbán Viktor kitűnő stratéga, aki mindig azt nézi, mi szolgálja jobban hatalompolitikai érdekeit. Ha az alkotmánymódosítás fontos lett volna számára, akkor nyilvánvalóan azt választja. A miniszterelnöknek azonban jelen esetben sokkal fontosabb volt, hogy konfrontálódjon a Jobbikkal, és egyértelműen kijelölje a frontvonalakat – akár azon az áron is, hogy hagyja elvérezni a saját indítványát (majd ne legyen hajlandó tárgyalni róla, amikor később a Jobbik szinte szóról szóra ugyanazt nyújtja be). Innentől már értelmezés kérdése, ki a felelős az alaptörvény-módosítás kudarcáért (ízlés szerint: ki Brüsszel szekértolója, ki a hazaáruló). Aki feltételeket szabott, vagy aki nem fogadta el azokat? Azt mindenesetre láthatjuk, hogy a kormányközeli média készséggel segít az állampolgároknak a megfelelő értelmezésben.
A Vona Gábor ellen indított, nyilvánvaló túlzásoktól és hamisításoktól hemzsegő bulvárhadjáratot is ezen a szemüvegen keresztül érdemes nézni. Mert azt valószínűleg nem sokan fogják elhinni, hogy Vona minden idejét vagy homoerotikus orgiákon tölti, vagy terroristák társaságában. De nem is ez a cél. A Fidesznek épp elég, ha annyi marad meg a fejekben, hogy itt egy zavaros hátterű alakról van szó, akiben nem lehet megbízni, akinek a szavára nem lehet adni. Aki egyik pillanatban ezt mondja, a másikban meg az ellenkezőjét. Aki még azzal is Brüsszelnek kedvez, ha újra az Országgyűlés elé viszi a Fidesz alaptörvény-módosítási javaslatát („a kötelező betelepítési kvóta elleni küzdelemben csak a Fideszre számíthatnak a magyar emberek” – nyilatkozta Németh Szilárd, miután az igazságügyi bizottság elutasította a Jobbik által kis módosítással benyújtott indítványt).
A tét nem csekély, hiszen az értelmezések csatájának kimenetelén a Fidesz legfontosabb politikai ütőkártyájának, a kérlelhetetlen bevándorlásellenesség imázsának a sorsa múlik. Ahogy mondani szokták, ez a harc fejben dől el – a választók fejében. Kérdés, mennyire fogja befolyásolni őket, hogy az érvénytelen népszavazás „eredménye” és az alkotmánymódosítás körüli hercehurca egyre világosabban mutatja: mióta egy valós kerítés feltartóztatta a Magyarországon átvonuló migránsokat, azóta a bevándorlás elleni küzdelem leginkább virtuális síkon zajlik.
