„Az üzleti életben a rugalmasság nyújt számomra védelmet. Soha nem kötelezem el magam egyetlen ügylet vagy megközelítés mellett. Mint zsonglőr a cirkuszban, egyszerre több labdát tartok a levegőben, mert az eredetileg eltervezett ügyletek jó része úgyis bedől, bármilyen ígéretesnek tűnt is kezdetben.”
Donald J. Trump:
Trump. The Art of the Deal
Donald Trumppal, Amerika újonnan megválasztott elnökével kapcsolatban a politikai elemzők többsége nem tanult az eddig sorozatban elkövetett előrejelzési hibákból. Másfél évvel ezelőtt még viccnek tartották beszállását az amerikai elnökválasztási kampányba. Utána pár hónapon belül padlót kellett volna fognia az előválasztásokon, ehelyett júliusban ő lett a Republikánus Párt hivatalos elnökjelöltje. Arra pedig már végképp nem adtak neki esélyt, hogy a végjátékban győzzön Hillary Clinton, az előre megkoronázott politikai királynő ellen. Most meg a szakértők már tudják, hogy január 20. után, az Egyesült Államok elnökeként milyen katasztrofális világpolitikát fog folytatni: meggyengíti a NATO-t, véget vet a szabadkereskedelemnek, gazdasági háborút indít Kína ellen, átengedi Kelet-Európát Moszkvának – hogy csak néhány tipikus prognózist idézzünk. Az utóbbiak valószínűleg úgy végzik majd, mint a korábbi váteszi jóslatok. Miért?
Súlyos hiba lenne arra számítani, hogy Trump elnök ugyanúgy fog viselkedni, mint Trump elnökjelölt. Ősrégi amerikai közhely, hogy a választási kampány líra, a megvalósítás pedig próza. A Clinton által szinte messianisztikus hévvel lobogtatott ideológiai és morális értékeket (Amerika kivételessége, demokrácia- és szabadságterjesztés) Trump nem azonosítja hazája sarkalatos külpolitikai érdekeivel. Az „America first” jelszó számára a nemzeti érdekek pragmatikus érvényesítését, „jó üzletek kötését” jelenti, versengő vállalatoknak tekintve az országokat. Megválasztása után Trump máris visszavett több, a kampányban elhangzott, nagyszájú túlzásnak tartott külpolitikai kijelentéséből. A világpolitikára vonatkozó nézetei a belpolitikaiaknál is kevésbé kidolgozottak, ami rugalmas vonalvezetésre ad lehetőséget.
Trump számára az illegális bevándorlás mellett a szabadkereskedelem volt a legtöbb szavazattal kecsegtető kampánytéma – pontosabban a földrajzilag koncentráltan jelentkező, de valójában a hazai munkaerő viszonylag kis hányadát sújtó munkanélküliségi és bérlehúzó hatások demagóg eltúlzása. A külkereskedelemnél pedig lámpással sem lehetne jobb bűnbakot találni Amerika ipari és foglalkoztatási betegségeinek magyarázatára. A szabadkereskedelmi egyezményeket bírálók legfőbb kifogása, hogy azok felelősek a jól fizető kékgallérosállások elvesztéséért és az Egyesült Államok magas kereskedelmimérleg-hiányáért. Arról a merkantilista populisták nem beszélnek, mekkora szerepet játszott mindebben a műszaki fejlődés (automatizálás, robottechnika), valamint az amerikai feldolgozóipar gyengülő világpiaci versenyképessége. Nem véletlen, hogy a kampányban mindhárom talpon maradt elnökaspiráns (Trump, Clinton, Sanders) a szabadkereskedelem ellen ágált.
Mit fog kezdeni Trump a kereskedelmi egyezményekkel? Az észak-amerikai kereskedelmi paktumot, a NAFTA-t (Egyesült Államok, Kanada, Mexikó) egyértelműen újra fogják tárgyalni, amire rá is szorul a huszonkét éves szerződés. Sokkal bizonytalanabb a sorsa a kongresszusban reménytelenül jóváhagyásra váró csendes-óceáni kereskedelmi partnerségnek (TPP) és az Európai Unióval tárgyalás alatt lévő, sok sebből vérző transzatlanti partnerségnek (TTIP). Az előbbit valószínűleg újratárgyalják, míg a Trumpot legkisebb mértékben sem érdeklő TTIP-t valószínűleg félreteszi majd Washington. Újratárgyalás ide vagy oda, irreális az új elnök célja, hogy így hozza vissza a technológiai változások vagy a gyengülő versenyképesség miatt elvesztett munkahelyeket. Ez a kampánylíra kontra valóságpróza tankönyvi esete.
A transzatlanti külpolitikai eliteket a választási kampányban semmi sem sokkolta annyira, mint Trumpnak a NATO elavultságára vonatkozó odavetett megjegyzései. Ez a fokozódó „oroszveszély” fényében komoly lökést adott az EU önálló hadműveleti képességének megteremtését célzó jelenlegi erőfeszítéseknek. Jellemző ellentmondásosságát és rugalmasságát igazolva Trump ma már azt hangsúlyozza, hogy nagy híve a NATO-nak, hozzátéve, hogy korábbi kijelentései alapjában véve a kollektív védelmi költségek Amerika számára méltányosabb megosztásával és a szervezeten belüli potyautasság megszüntetésével voltak kapcsolatosak. Borítékolható, hogy Trump a védelmi költségek egyenletesebb elosztásához is alkalmazni fogja üzletkötési elvét: nincs ingyenebéd, aki élvezni akarja az amerikai védelmi ernyőt, fizessen érte! Jelenleg Amerikán kívül csupán három NATO-ország (Nagy-Britannia, Görögország és Észtország) teljesíti a GDP minimum két százalékát kitevő védelmi kiadásokkal kapcsolatos kötelezettségét. Bár Orbán Viktor jó lóra tett az elnökválasztási kampányban, e téren ez aligha fog előnyt jelenteni, ugyanis a GDP egy százalékát sem elérő védelmi kiadásaival Magyarország a NATO sereghajtói, a legkirívóbb potyázók közé tartozik.
Nem fér kétség ahhoz, hogy Trump és Vlagyimir Putyin orosz elnök hatalompolitikai rokon lelkek, akik elvileg könnyen megtalálhatják a közös hangot a kétoldalú kapcsolatokat illetően, amelyek már-már hidegháborús szintre zuhantak Obama második ciklusában. A kampányban – a puhánynak tartott Obama ellenében – Trump magát keménykezű emberként határozta meg, és erős államot ígért. Ezért is szólt olyan túláradóan Putyinról, aki „igazi vezetőként viselkedik, nem úgy, ahogyan ez nálunk van”. Mindketten osztják Niccolo Machiavelli elvét: Jobb, ha félnek tőled, mint ha szeretnek, amennyiben a kettő egyszerre nem megy. Trump győzelmekor nem véletlenül folyt annyi pezsgő a Kremlben.
Mégis mi várható Trump alatt az amerikai–orosz kapcsolatok terén? Egyértelműen Moszkva számára kedvező korrekció következhet az eddig követett konfrontációs irányvonalat illetően, amely Oroszország meggyengítésére és kiszorítására irányult, különösen Putyin grúziai, ukrán és szíriai katonai kalandjai után. Utóbbiak azonban – Washingtont és más nyugati fővárosokat megdöbbentő módon – Trumpot látszólag a legkisebb mértékben sem aggasztották. A választási kampányban egyszer sem bírálta Oroszországot, holott a hivatalos Washington és a külpolitikai agytrösztök Amerika fő ellenlábasának tekintik. Idén a Baltikumtól Közép-Európán keresztül Szíriáig terjedő „oroszveszélyt” a tekintélyes Heritage Foundation az „agresszív és félelemkeltő” szintre emelte, különös tekintettel Oroszország „hihetetlenül fejlett kiberháborús kapacitására”.
Trump ellenben közölte, hogy Putyinnal is „megegyezésre és jó üzletek kötésére” törekszik. A Kreml úgy tekint a megválasztott elnökre, mint akivel szót lehet érteni, és mint aki mentes a washingtoni elit megrögzött oroszfóbiájától. Hogy ez konkrétan mit jelent, ma még csak találgatni lehet. Nem zárható ki például, hogy a nemzetközi terrorizmus és az Iszlám Állam megsemmisítéséhez – ez Trump legfontosabb külpolitikai prioritása –, valamint a szíriai válság megoldásához nyújtandó orosz támogatásért cserébe föloldanák a Moszkva elleni amerikai kereskedelmi szankciókat. A magam részéről – Washingtonból figyelve a mozgásokat – nem hiszek a Kelet-Európát állítólag fenyegető („kisjaltás”) forgatókönyvekben, amelyek szerint egy átfogóbb amerikai–orosz kooperáció fejében Trump föláldozná a térséget, főként a volt szovjet perifériát. Ezért az alkuért Moszkva nem tudna egyenértékű geopolitikai csomagot fölajánlani Trumpnak.
Az Iszlám Állam elleni háború mellett az új elnök számára nem Oroszország, hanem Kína egyre erősödő gazdasági hatalmának és merkantilizmusának ellensúlyozása jelenti a legnagyobb geopolitikai kihívást. Erre a kihívásra Obama fő válasza a pillanatnyilag kútba esni látszó TPP volt, az „ázsiai fordulat” címkéjű stratégia részeként. Még ha Trump a TPP újratárgyalása mellett dönt is, nem zárható ki, hogy némely országok – például a Fülöp-szigetek – jelentős kínai jutalmat remélve kiszállnak a paktumból, és csatlakoznak a Peking által szorgalmazott regionális átfogó gazdasági partnerség (RCEP) ázsiai tervéhez. A Dél-kínai-tengeren Amerika és Kína között a közelmúltban kialakult konfrontációval Trump keveset foglalkozott, de nem kizárt, hogy a nemzetbiztonsági kabinet nyomására fokozni fogja az amerikai katonai jelenlétet és a rakétavédelmi rendszerek megerősítését a térségben.
Trump számára a kétoldalú kapcsolatokban a külkereskedelem lesz a fő nyomáspont. Obamánál jóval határozottabban fog föllépni a Kínába irányuló amerikai exportot fékező belső kereskedelmi korlátok leépítéséért, illetve Kína – szerinte – dömpingre és valutamanipulációra épülő agresszív exportoffenzívája ellen. Kínának hatalmas, az amerikai GDP két százalékát kitevő exporttöbblete van, ami az ipari állások millióinak elvesztésével jár Amerikában. Trump a kínai iparcikkekre 45 százalékot is elérő büntetővámok kivetését helyezte kilátásba, nem számolva a belső fogyasztói árakra gyakorolt kedvezőtlen hatással, továbbá azzal, hogy egy kereskedelmi háborúban Kínának roppant erős gazdasági ütőkártyái vannak Amerikával szemben. Például bármelyik pillanatban padlóra küldheti az amerikai valutát a gigantikus és javarészt dollárban tartott kínai devizakészlet egy részének a nemzetközi valutapiacra dobásával.
A kereskedelemben Peking visszavághat a „szemet szemért” elv alapján: magas vámokkal sújthatja a Kínába szállított amerikai árukat, vagy más forrásból szerzi be a jelenleg az Egyesült Államokból importált termékeket. A kínai kormány már megszellőztette, hogy ha Trump beváltja fenyegetéseit, akkor a repülőgép-beszerzésben az amerikai Boeinget az európai Airbus váltja fel. Henry Kissinger is megszólalt a témában: „A kereskedelmi háború tönkretenné mindkét országot”. Trumpnak minden bizonnyal Kínával szemben is jócskán vissza kell majd vennie nacionalista és protekcionista lendületéből.
Dobozi István
főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
