A Prédikátor könyvében olvashatjuk: „Ideje van a születésnek, és ideje a halálnak, ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak.” E sorokban mégsem találunk elegendő vigaszt, ha elveszítünk valakit. S mindez nemcsak közeli hozzátartozók, hanem példaképek, olyan emberek halálakor is érvényes, akiket tisztelünk, szeretünk. Lehetnek politikusok, sportolók vagy szakácsok, nem függ ismertségüktől az elvesztés fájdalmának nagysága. Csak a gyász visszhangjáé. Ilyen szempontból kivételezett helyzetben vannak a művészek is: hiányukat ország-világ átérzi. Nem csak azért, mert szeretetre méltók voltak: kaptunk tőlük valami fontosat, ami az életünk öröméhez, elviseléséhez nélkülözhetetlennek bizonyult.
Nagyjaink távoztak idén, aminek kapcsán a legmeredekebb következtetés talán az volt, hogy Isten most gyorsan magához szólítja az övéit, mert közeleg az Armageddon napja. Pedig a WR 104-ről épp sikerült bebizonyítani, hogy mégsem halálcsillag, a Föld ózonrétegét más fenyegeti, az Északi-sarkon sem olvadt még el teljesen a jég, a Colosseum is áll, ráadásul most tatarozták. Mégis, mély szomorúsággal töltött el január 1-jén Oscar-díjas operatőrünk, Zsigmond Vilmos halála, amely nem csak nálunk, mindenütt hír volt a világon. Igaz, nem teljesen váratlan hír. De nem csak az ő művészete tanított minket arra, hogy ne a megszokott szemszögből nézzük a világot: Nobel-díjas írónk, Kertész Imre, Esterházy Péter és Csoóri Sándor művei is részben ennek a szolgálatában állnak. A tanítás persze nem a legjobb szó mindarra, amit művészetük közvetít – Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész életművére illik a leginkább –, Kocsis Zoltán szavait parafrazeálva: a legőszintébben és a leghitelesebben adtak élményt nekünk. Nem a véglegességre törekedtek, hanem az örökérvényűségre.
Idén meghalt az LGT két muzsikusa, Somló Tamás és Laux József, meghalt Dévényi Ádám is. És elment Psota Irén, Krencsey Marianne, Bara Margit, Gábor Zsazsa, Rajhona Ádám, Jászai László és Józsa Imre. Meghalt Réz Pál, Granasztói György, Kőrösi Zoltán és Oláh János, Devich Sándor és Lendvay Kamilló, Kamondi Zoltán és Angelusz Iván. Igen illusztris társaság, akárcsak a külföldi művészeké. Meghalt ugyanis David Bowie, Prince, Leonard Cohen és George Michael, az ELP két tagja, Keith Emerson és Greg Lake is. Elment Andrzej Wajda, Ettore Scola, Alan Rickman, Gene Wilder, Michel Tournier, Harper Lee, Umberto Eco, Edward Albee, Yves Bonnefoy, Dario Fo, Pierre Boulez, Nikolaus Harnoncourt és Sir Neville Marriner is. Most egy nap különbséggel Leia hercegnő, azaz Carrie Fisher és édesanyja, Debbie Reynolds is. Az interneten terjednek a mémek, hogy 2016 legyilkolja a művészeket, ennél rosszabb év nem is volt még – e rémképes üzenetek készítőinek többsége mindezt halálosan komolyan is gondolja, ami világunk általános szellemi állapotát tekintve persze nem meglepő.
Karácsony másnapján a Közép-európai Egyetem PhD-hallgatója, Gáspár Attila közösségi oldalán mindenesetre azt bizonyította statisztikai módszerrel, hogy a híres emberek egyre tovább élnek, az ötven év alattiak aránya is folyamatosan csökken 2004 óta, a magyar hírességek idén átlagosan nyolcvanévesen haltak meg, míg a kultúra szereplőinek aránya az elhunyt hírességek között 22-ről 19 százalékra csökkent tizenhárom év alatt. A Wikipédia szócikkein alapuló módszerbe persze bele lehet kötni, az meg tény, minél népesebb a bolygónk, annál több lesz a művész, a halott művész is. Amerikai bloggerek pedig arra emlékeztették a gyászolókat: annak a halála, aki magas kort él meg, esetleg súlyos betegségben szenved, vagy alkohol- és drogproblémákkal küzd, nem váratlan. (Az is tény, hogy egészségben eltöltött éveink számát jelentősen befolyásolja az életmódunk.) Hacsak nem balesetet szenvednek, mint például az Alekszandrov együttes tagjai, vagy erőszakos halált nem halnak.
Vallási, filozófiai kérdés, hogy az élet pusztán fizikai valóság-e, s vége van-e egyáltalán a halállal; gyászunk tiszta szeretetből fakad-e, s mennyi benne az önzés és a félelem. Annyi bizonyos, hogy az olvasmányok, koncertek, filmek, színházi előadások élményét, hűha-pillanatait már senki, semmi nem veheti el tőlünk, csak a szenilitás. Az persze rajtunk múlik, eljön-e a hála és a derű ideje is, és megmarad-e a józanságunk, amely elfogadja a halál tényét, de nem enged az álhíreknek vagy a világvégével való riogatásnak. Az év leggyakoribb internetes kacsája egyébként a Rolling Stones hetvenhárom éves gitárosának halálhíre volt, amiről most utóbb olyan viccesnek szánt cikkek születtek az angol nyelvű sajtóban, hogy a nem éppen visszafogott életmódjáról híres-hírhedt Keith Richardsot itt és ott is életben találták. A banda dobosa, Charlie Watts minderre úgy reagált: ő is túlélte a 2016-os évet. És bármi történjék is holnapig: ők is halhatatlanok.
