Halottak és halhatatlanok

Nem a véglegességre törekedtek, hanem az örökérvényűségre.

Karácsony másnapján a Közép-európai Egyetem PhD-hallgatója, Gáspár Attila közösségi oldalán mindenesetre azt bizonyította statisztikai módszerrel, hogy a híres emberek egyre tovább élnek, az ötven év alattiak aránya is folyamatosan csökken 2004 óta, a magyar hírességek idén átlagosan nyolcvanévesen haltak meg, míg a kultúra szereplőinek aránya az elhunyt hírességek között 22-ről 19 százalékra csökkent tizenhárom év alatt. A Wikipédia szócikkein alapuló módszerbe persze bele lehet kötni, az meg tény, minél népesebb a bolygónk, annál több lesz a művész, a halott művész is. Amerikai bloggerek pedig arra emlékeztették a gyászolókat: annak a halála, aki magas kort él meg, esetleg súlyos betegségben szenved, vagy alkohol- és drogproblémákkal küzd, nem váratlan. (Az is tény, hogy egészségben eltöltött éveink számát jelentősen befolyásolja az életmódunk.) Hacsak nem balesetet szenvednek, mint például az Alekszandrov együttes tagjai, vagy erőszakos halált nem halnak.

Vallási, filozófiai kérdés, hogy az élet pusztán fizikai valóság-e, s vége van-e egyáltalán a halállal; gyászunk tiszta szeretetből fakad-e, s mennyi benne az önzés és a félelem. Annyi bizonyos, hogy az olvasmányok, koncertek, filmek, színházi előadások élményét, hűha-pillanatait már senki, semmi nem veheti el tőlünk, csak a szenilitás. Az persze rajtunk múlik, eljön-e a hála és a derű ideje is, és megmarad-e a józanságunk, amely elfogadja a halál tényét, de nem enged az álhíreknek vagy a világvégével való riogatásnak. Az év leggyakoribb internetes kacsája egyébként a Rolling Stones hetvenhárom éves gitárosának halálhíre volt, amiről most utóbb olyan viccesnek szánt cikkek születtek az angol nyelvű sajtóban, hogy a nem éppen visszafogott életmódjáról híres-hírhedt Keith Richardsot itt és ott is életben találták. A banda dobosa, Charlie Watts minderre úgy reagált: ő is túlélte a 2016-os évet. És bármi történjék is holnapig: ők is halhatatlanok.