Az első számú probléma az, hogy ezzel kell kezdenem: az égadta világon semmi baj nem lenne egy Kertész Imre Központ létrehozásával, sőt. Azért probléma, hogy ezzel kell kezdeni, mert egy olyan életút, mint amilyen az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas szerzőnké, különös fordulattal ért véget. A kormány, amelynek Kertész örökös kritikusa volt, és amely cserébe nem melengette keblén az egyik legnagyobb írónkat, halála előtt nem sokkal barátságosabb hangnemre váltott, és nemcsak megkapta, de át is vette a legmagasabb magyar állami kitüntetést, amit Szent István-rendnek neveznek. Kertész és a Fidesz közeledése elég nagy zűrzavart okozott a fejekben, tulajdonképpen ma sem értik sokan, hogyan és miért történt ez, Kertésznek ugyanis már sem ereje, sem ideje nem maradt ahhoz, hogy ezt megfelelően és kimerítően elmondja.
A kormány szándékai is homályban maradtak, én magam pedig arra a következtetésre jutottam e szándékokkal kapcsolatban, hogy Kertészt csupán becsatornázták abba a kommunikációs rendszerbe, amelyet leginkább a szimbólumok jellemeznek, semmint a valódi párbeszéd. Ebben a kommunikációs rendszerben egyetlen, erősnek látszó panelbe sűrítve kirakati bábuvá tesznek máig vitatott történelmi eseményeket, emlékezetpolitikai ügyeket és most már személyeket is. Elég itt arra gondolnunk, mi folyt az 1956-os emlékév kapcsán: többek között a plakátokon egy Dózsa Lászlónak álcázott hősünk volt hivatott reprezentálni történelmünk egyik legheroikusabb eseményét, másrészt egy giccses, 50 millió forintot felemésztő popszámmal próbálták megszólítani a fiatalokat. A lényegről persze egy szót sem ejtettek.
És ahogy haladunk előre, jönnek az újabb szimbólumok, most éppen Kertész Imre. Sokszor vádolták a Fideszt szalon-antiszemitizmussal, s még fogják is, és úgy tűnik, Kertész arca lesz az az arc, melyet maguk előtt tartva vonulhatnak előre a történelem vérzivataros mezején, azt kiabálva a csatazajban, hogy de hát mi nem vagyunk antiszemiták. Mondhatnám erre, klasszikus hiba, hiszen mindenki ismer olyat, akinek az a szavajárása, hogy nekem is van egy zsidó barátom
Ezeken túl sokkal nagyobb probléma van azzal, ahogyan létrejön a Kertész Imre Központ. Egyik napról a másikra, szakmai egyeztetés nélkül, egy – Kertész Magdával, Kertész Imre szeptemberben elhunyt özvegyével kötött – megállapodásra hivatkozva egyszer csak megjelent a hír a Magyar Közlönyben, hogy a kormány a központ létrehozására átcsoportosít egymilliárd forintot, méghozzá a már létező Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványhoz. Kertész hagyatékát eddig, az író akaratának megfelelően a Berlini Művészeti Akadémia kezelte, műveit a Magvető adja ki, szintén kérdés, mindez miként lesz ezentúl.
Egyébként a Kertész Imre Központhoz hasonlóan jött létre a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., annyi pénzből, amennyiből az összes magyar írószervezet egyszerre gazdálkodhat évente, ami 150 millió forintot jelent. Orbán János Dénes, a tehetséggondozó és a kormánypárti Magyar Idők rovatvezetője akkor azt mondta, ő csupán csak jó helyen kopogtatott. Mostanra pedig az is kiderült, hogy a tehetséggondozó 2017-es költségvetése 400 millió forint lesz, miközben például a József Attila Kör, amely már negyven éve van jelen a magyar irodalmi életben, 760 ezer forintból gazdálkodhat.
Az egymilliárd forint, amelyből a Kertész Imre Központ létrejön, több, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum – amely igyekszik a teljes magyar irodalommal foglalkozni – éves költségvetési támogatása. Az egymilliárdot kapott közalapítvány vezetője pedig nem más, mint Schmidt Mária, akiben egy polihisztort köszönthetünk, hiszen saját területén, a történelmen túl egyszerre ért a múzeumigazgatáshoz, a politikatudományhoz, a popzenéhez, a médiához, Petri Györgyön – akinek életműve szintén Schmidt Mária kezében van a XX. Század Intézet által – és Kertész Imrén keresztül pedig az irodalomhoz is. Az elmúlt évek alapján azonban Schmidt Máriára nemhogy az egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk életművét, de egy kifestőkönyv gondozását sem bíznám.
