Ötszázmillió uniós állampolgár érdekei

A modern Európa valószínűleg legsikeresebb projektje volt a jóléti társadalom.

Az Európai Unió vezetői, köztük Orbán Viktor magyar miniszterelnök, karácsonyi ajándékként ismét meghosszabbították az Oroszország ellen szankciókat. Fontos hangsúlyozni, hogy ezt a döntést nem arctalan brüsszeli bürokraták, nem is Jean-Claude Juncker, hanem az európai kormányok vezetői hozták meg. Sok időt nem fecséreltek az indoklásra, nyilván úgy gondolták, hogy e döntésükről vitatkozni, akárcsak elgondolkodni is felesleges.

Kétségkívül vannak, akik számára valóban ajándék ez a döntés. Az orosz piacról kieső európai termékek helyett a saját áruikkal megjelenő orosz és külföldi beszállítók jó pár milliárd eurót kereshetnek az üzleten. Ha elég ügyesek, akkor olyan jól berendezkednek ott, hogy a szankciók feloldása után sem lesz szükség európai árura, például magyar élelmiszerekre. Putyin elnököt amúgy Tokióban érte a hír, ahol vendéglátóival éppen megállapodott az orosz–japán gazdasági együttműködés erősítéséről. Az európai szankciók bevezetése óta Oroszország több tízmilliárd eurós szerződéseket kötött Indiával, látványosan elmélyítette a Kínához kötődő kapcsolatait. És fű (azaz részben a tenger) alatt szorosabbá fűzte az együttműködését német és más nyugati olajipari óriáscégekkel. Sőt, úgy tűnik, hogy még a szaúdi vezetéssel is egyezségre tudott jutni az olajkitermelés mérsékléséről. Mindeközben az elmúlt években Kanadát és az Egyesült Államokat megelőzve a világ első búzaexportőre lett, immár a híres ukrán gabonamezők nélkül.

Semmi jelét sem látni annak, hogy az uniós szankciók bármilyen értelemben meggyengítenék Putyin elnököt vagy országa lakosságát. Az egyetlen, valóban hatékony szankció az lenne, ha az EU leállítaná az orosz kőolaj és földgáz importját. A helyzet ezzel szemben az, hogy éppen Európa retteg az orosz energiaszállításban esetlegesen előforduló fennakadástól. Valóban hatásos és hosszú távon is eredményes oroszellenes „szankciónak” a helyben előállítható, megújuló energia fejlesztése bizonyulna. Ez egyszerre váltaná ki a fosszilis energia importját, és segítené a tisztább környezetet. Ezen a téren azonban közel sem olyan erős az uniós elszántság, mint a politikai nyilatkozatokban.

Az EU kormányai más téren sajnos közel sem olyan határozottak, mint az oroszellenes szankciók fürge megszavazásában. A brexitet láthatóan még mindig nem dolgozták fel magukban, és máris megjelentek az első repedések az egységes uniós tárgyalási pozícióban. Az Európai Parlament részéről „brexitfelelősnek” kinevezett Guy Verhofstadt első nyilatkozataiban máris gyanús megértést mutatott a személyek szabad áramlását korlátozni kívánó brit álláspont iránt. Ez aligha csak a hajdan „bébi-Thatchernek” nevezett belga exkormányfő brit szimpátiáját jelzi. A gazdagabb nyugati országokból nagyjából ugyanannyian élnek az Egyesült Királyságban, mint ahány brit tartózkodik náluk. Így ők könnyen megállapodásra juthatnak egymással ebben a kérdésben. A keleti tagállamokból viszont sok millióan dolgoznak a briteknél, és félő, hogy ha e kormányok bénák, akkor a nyugati országok gyorsan feladják a mi érdekeink képviseletét. Az Orbán-kormány különösen hajlamos arra, hogy a Londonnal való barátság kedvéért megfeledkezzen a kint dolgozó magyar százezrekről. Pedig az ő sorsuk legalább olyan fontos számunkra, mint a menekültkérdés.

A menekültkérdés kezelése sem éppen egy erőtől duzzadó Európai Unió képét mutatja. Igazából csak a sors, a tenger és leginkább Erdogan elnök jóindulatán múlik, hogy ne érkezzenek újabb milliók Európába, még többet rontva az ezzel kapcsolatos közhangulaton. Az EU abszurd gyengeségére elég egyetlen tényt megemlíteni. Az embercsempészek Líbiából kiinduló hajóit azért nem lehet visszafordítani, mert a líbiai kormány úgymond nem engedi meg ezt a saját felségvizein. Az a líbiai kormány mondja ezt, amely a Kadhafi-rezsimet szétbombázó brit, francia, holland és egyéb európai országoknak köszönheti a puszta létezését. Az Európai Unió vezetését leszámítva nincs is a világon egyetlen olyan hatalom, amely saját kreálmányától elfogadna ilyen mértékű pimaszságot. Ha humánus okokból fogadjuk be a menekülteket, akkor vállaljuk azt. De ne azért tegyük, mert egész Európa megijed a líbiai, „kormánynak” nevezett társaságtól.

Egy kérdésben azonban mégis megmutatta az erejét az eurózóna pénzügyminisztereit tömörítő Eurogroup. Miután a görög kormány kiutalt egy karácsonyi bónuszt a nyugdíjasoknak, azonnal felfüggesztették a görög adósságenyhítő csomagot. Az elmúlt években sikerült megtörniük a Szirizát, amely indulásakor visszaadni látszott a fiataloknak a demokráciába vetett hitet. Elérték, hogy a görög kormány privatizálja, és a kínaiaknak adja el a pireuszi kikötőt. (Ugyanazok az európai politikusok, akik a kínaiaknak engedték át Pireuszt, mélyen aggódnak Peking dél-kínai-tengeri terjeszkedése miatt: ép ésszel ezt sem könnyű értelmezni.) Mély szociális válságba taszították a görög társadalmat, miközben a felelőtlen hitelpolitikát folytató nyugati bankok vezetői továbbra is milliós fizetéseket élveznek, euróban. Mindez nem volt elég. Azonnal lecsaptak szegény Cipraszra, amikor karácsony alkalmából egy gesztust tett a több éven át megrövidített, elszegényített görög nyugdíjasoknak. Olyan összegből, amely eltörpül a veszteség mellett, amit az oroszellenes szankciókkal Európa önmagának okoz.

Az Eurogroup két vezéralakja, a német Wolfgang Schäuble és a holland Jeroen Dijsselbloem siettek szóban is megfenyíteni a görög kormányt. Ezekről az emberekről valóban elmondható, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Bár Schäuble kereszténydemokrata, Dijsselbloem pedig szociáldemokrata politikus, valójában ugyanannak a szűk pénzügyi körnek a könyörtelen kijárói. Ennél is nagyobb baj, hogy a közvélemény szemében ők testesítik meg azt az európai elitet, amelynek bukása hazug populistákat vagy olasz módra kedvesen felelőtlen komikusokat juttathat hatalomra. A modern Európa legsikeresebb projektjét, a jóléti társadalmat valaha a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia versengő szövetsége alkotta meg. Szomorú látni, hogy ez az örökség Schäuble, Dijsselbloem, Hollande és Juncker típusú figurák kezére jutott.

Jó két évtizede lettem tagja az akkori magyar parlament európai integrációs bizottságának, amelynek amúgy Orbán Viktor volt az elnöke. Azóta töretlenül vallom, hogy Magyarországnak az egyesült Európában a helye, és számunkra egyszerűen nincs alternatívája az uniós tagságnak. De azért nem ártana, ha az unió vezetése egy szűk elit érdekei és elvont dogmák helyett egyértelműen az ötszázmilliónyi uniós állampolgár érdekeit képviselné. Ahogy mondani szokás, szeretnénk mi az EU-t, ha hagyná magát szeretni.