PISA-sokk: amiről nem beszélünk

Jó tankönyvek és megbecsült pedagógusok nélkül nincs színvonalas oktatás.

A gondolkodó emberek többségét megrázta a legújabb PISA-felmérés eredménye, pedig egyáltalán nem volt előzmények nélkül való. Már a 2012-es felmérésben a 34 OECD-tagország közül a 30. helyen végeztünk szövegértésben. Az idén jelent meg az EU immár sokadik tanulmánya az egyes tagországok innovációs teljesítményéről (European Innovation Scoreboard 2016), ahol is a 28 tagország közül a 21.-ek lettünk, ami erős korrelációt mutat az általános tudás-, illetve kompetenciaszinttel. Történik mindez a 20. századot meghatározó tudósgenerációkat kinevelő, Eötvös és Klebelsberg nevével fémjelzett országban. Én nem vagyok oktatáskutató-szakértő, de pontosan ezért nem homályosodott még el a tisztánlátásom: vannak olyan alapösszefüggések, amelyeket egyszerűen csak észre kell venni.

Ami közismert, hogy az oktatásból – kormányoktól függetlenül – permanens forráskivonás történt, történik. Se nem kicsi, se nem közepes, hanem óriási. Hazánkban – Európában példátlan módon – nincs oktatási minisztérium. Ez önmagában jelzésértékű. A központosított Klik fantazmagóriáját maga Balog Zoltán nevezte „kicsit túltolt biciklinek”. Ezek azok a problémák, amelyekről mindenki tud és beszél. Van viszont két olyan lényeges probléma, amelyekről nem szabad, de legalábbis nem illik beszélni.

Nyilván óriási pénz és hatalmas érdekek állnak a tankönyvkiadás mögött, de talán pont ezért a könyvek rosszak. A régi és igaz közmondással élve: aki sokat markol, keveset fog! Kisebbik lányom 2010-ben érettségizett egy úgynevezett budai elit gimnáziumban. Láttam a tankönyveit, valóban riasztóak voltak. Mert milyen új, feltétlenül megtanulandó alapismeretekre (hangsúlyozom, alapokra, és nem technikai-műszaki csodákra!) tett szert az emberiség az elmúlt negyven évben? A fizikában ott a Gell-Mann-féle kvarkelmélet, a biológiában az emberi genom feltérképezése. A matematikában a nagy Fermat-sejtés 1993-as bizonyítása, ami igazán még a szakembereket sem rázta meg. Mindezek egy tankönyvben öt oldalon elintézhetők. Az ember fiziológiájával foglalkozó, sokszínű ábrákkal illusztrált és változó betűméretekkel szedett biológiakönyv mégis 340 oldalas, míg az enyém anno – nem röstelltem előkeresni – 94 oldalt tett ki, fekete-fehérben. Fizikában-kémiában ugyanez a helyzet.

Lányomék matematikából valószínűségszámítást tanultak, természetesen semmit sem értettek belőle – mi csak harmadévben vettük az egyetemen. Viszont az akkori tankönyveket jellemző „minimal art” stílus engem nem akadályozott meg abban, hogy két egyetemi diplomát szerezzek – egyet éppen az említett biológiakönyvre „alapozva” – orvosbiológus szakmérnökként. A mostani könyvek azért nem jók – a szerzők becsülendő munkáját nem vitatva –, mert demoralizálóak. Hiába van más színnel, apró betűkkel szedve a nem kötelező, csupán „informatív” rész, ettől még inherens része a könyvnek. Sem a gyerek, sem a tanár nem tudja magát függetleníteni az ott leírtak mennyiségétől, az tudat alatt dolgozik mindenkiben. Amikor szeptember elején a diák kezébe veszi az új könyveket, és csak úgy tallózva átlapozza, nem a színeket és a betűméreteket figyeli, hanem az összbenyomást értékeli – ami kifejezetten riasztó. Talán nem ártana a tankönyveket a szaklektorokon túl pszichológussal is átnézetni.

A másik nagy, de szinte kimondhatatlan probléma, hogy az oktatásban mindennek az alfája és ómegája a jó tanár. No, itt van a bökkenő. Mert kik lettek tanárok, tanítók az elmúlt negyven-ötven évben? (A kivételek természetesen mindig tiszteletet parancsolnak.) Mit tett, mit tehetett az átlagos képességű és szorgalmú lány az érettségihez közeledve egy jobb gimnáziumban, ahol bizonyos morális kényszer is van a továbbtanulásra? Egy fiúnak millió egyéb lehetősége van munkára, jó állásra – gondolhatta, egyébként teljes joggal –, én hová menjek, mit tegyek? És akkor – bridzshasonlattal élve – belicitálta a két legjobb színét. Vagyis azt a két tárgyat, amiből az elmúlt négy évben a legjobb volt, amiből felvételizve a legnagyobb esélye volt arra, hogy bekerüljön a bölcsészkarra vagy a tanár-, illetve tanítóképző főiskolára. Teszem azt kémia–német szakra. Holott valójában a Nernst-egyenlet legalább akkora púp volt a hátán, mint a német kötőmód. Mielőtt a feministák felháborodnának, leszögezem: természetesen sok elkötelezett, nagy hivatástudattal rendelkező lány (és fiú) is végzett tanár szakon, akikből többnyire emblematikus, kiváló pedagógus lett. De a zöm nem ilyen volt.

Mi kellene ahhoz, hogy valóban motivált fiatalok válasszák a tanári pályát? Mindenekfölött megbecsülés! Régen, amikor a vasárnapi mise után a helyi kocsmában leült kvaterkázni a falu értelmisége, a tanár, a pap és az orvos a polgármesterrel, ők voltak a megbecsült elit. Sok pénzt akkor sem kaptak a tanárok, de szolgálati lakást és megbecsülést igen. Mai világunkban a megbecsülés egyedüli fokmérője egyre inkább a pénz lesz. A 21. században, amikor egy bankban üldögélő Micike vagy egy alibi „munkaidejében” értelmetlen rendeleteket gyártó miniszteriális ember lényegesen többet keres, mint egy pedagógus, ki megy el tanítani? Csak a megszállottak, akik viszont egyre kevesebben vannak. A többit már az írásom elején körvonalaztam. Az államot mindenhonnan ki lehetne hagyni, kivéve a két stratégiai ágazatot: az oktatásügyet és az egészségügyet. Ehelyett az állam minden más területen erőteljesen nyomul, kivéve ezt a kettőt, amelyeknek még önálló minisztériumot sem biztosít. Akkor mit várunk? Maradnak a legjobb „lapjaikat” kényszerből belicitálók a pályán, és a magukat kizsákmányoló megszállottak, próféták.

Utóirat: a botrányos PISA-eredmények nyilvánosságra kerülésének estéjén a televízióban beszélgettek az egyik neves gimnázium igazgatónőjével. Úgy ránézésre kortársak lehetünk. Beszélt erről-arról, de engem csak egy mondata ragadott meg: „A problémák ez miatt vannak.” No comment. Kikapcsoltam.