Ha a kormányzati propagandát hallgatja az ember, az az érzése, talán még soha nem voltak olyan fényes napjai az országnak, mint amióta a kezébe vette a kormányrudat a hazánkat hetedik éve vezető koalíció. Amennyiben viszont a nemzeti együttműködés rendszerének bírálóira figyelünk, az juthat eszünkbe: kizárólag a haverok zsebének megtömése, a demokrácia szétverése és egy újfajta hűbéri rendszer felépítése zajlik a nemzeti nagytőkésréteg megteremtésének leple alatt.
Nehéz kiigazodni a kibékíthetetlen vélemények között, de talán mégis sikerülhet. Erre mutat példát Szentkirályi Balázsnak az Indexen tavaly megjelent értekezése, amely a kiépülőben lévő magyar berendezkedést a hozzá hasonló ázsiai modellel veti össze. A miniszterelnök gondolatmenete világos: az idejétmúlt nyugati gondolkodásmódot és társadalmi berendezkedést a Kelet-Ázsiában több helyütt is virágzó autoriter rendszerrel váltaná fel. Ez utóbbiban ugyanis nem kell a fölösleges demokratikus fékekkel bajlódni, s a nagyarányú parlamenti többség birtokában a demokrácia látszatát keltve úgy intézheti az ország ügyeit, ahogy a víziója diktálja.
A napokban a jegybank Lámfalussy-konferenciáján, majd a Hungarian Review című lapban megjelent cikkében Orbán Viktor ismét megerősítette: ideje már túllépni a lassú és túlkorlátozott nyugati demokráciákon, s Donald Trumpot, Vlagyimir Putyint, valamint a kommunista piacgazdaságot építő Kínát hozta föl példának. Bírálatának kétségtelenül van alapja, hiszen a menekültáradat kapcsán kiderült az unió döntési és irányítási rendszerének működésképtelensége. A kormányfőnek azonban eszébe sem jut az idejétmúlt rendszer megreformálása, ehelyett a délkelet-ázsiai fejlesztő állam sajátosan magyar változatát kezdte építeni. S első pillantásra úgy tűnik, még igaza is lehet, hiszen amíg a „dekadens” nyugati világ alig tud gazdasági növekedést fölmutatni, a kiválasztott ázsiai modell sikert sikerre halmoz.
Erősíteni látszik az orbáni modell megvalósíthatóságát, hogy például a szingapúri sikertörténet alapjául szolgáló két tartópillér 2010 óta nálunk is megvan. Egyfelől a kétharmados vagy ahhoz közeli parlamenti többségen alapuló politikai stabilitás, másfelől pedig a helyi – szinte kizárólag baráti – vállalkozásokból kiépített, állami és uniós pénzekkel kistafírozott nagyvállalkozói réteg. Az elgondolás akár helyes is lehetne, mégis lényegi problémák vannak az Orbán által is példának nevezett szingapúri modell magyarításával.
A távol-keleti ország papíron ugyan parlamentáris köztársaság, de valójában egyetlen párt feuduma. Kísérteties a hasonlóság a 2010 utáni magyar helyzettel, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ott is a kormánypártok számára kedvezően alakították át a választási rendszert, illetve korlátozták a véleménynyilvánítás szabadságát. A kemény politikai jogkorlátozással Szingapúrban valóban hihetetlen gazdasági eredményeket értek el, amelyek korábban csak néhány kiválasztott kezében összpontosultak. Óriási különbség azonban, hogy míg ott e kiválasztottak a legtehetségesebbek és legképzettebbek közül kerültek ki – így képességeiknél fogva alkalmasak voltak a vagyon kezelésére –, addig nálunk szinte kizárólag a politikai-baráti kapcsolatok döntenek a pénzek elosztásánál. Ott kitiltották a külföldi tőkét és az importot, s eközben az állam kezében lévő vállalkozások hatalmas tőkét fektettek azokba az ágazatokba, amelyekkel az ország megjelenhetett a nemzetközi piacon. Ezzel lendületet adtak a gazdaságnak. Ma már az állami konglomerátumok csak a GDP ötödét állítják elő, s a szingapúri cégek kétharmada az országon kívül termeli a profitot. Az egy főre jutó bruttó hazai termék pedig 85 ezer dollár, szemben a magyar 25 ezerrel.
Mi a rendszerváltás óta olcsó bérmunkával csábítjuk a külföldi tőkét, így esély sincs a fölemelkedés legfontosabb tényezőjének, a magas hozzáadott értékű munkafolyamatoknak a kialakulására. Szingapúrban ezzel szemben hatalmas összegeket öltek az oktatásba, az egészségügybe és az innovációba, tudták, csak jól képzett, egészséges munkaerővel és kizárólag magas technikai színvonalú gyártással tudnak sikert elérni a harmadik évezredben. Kifejezetten üldözték a korrupciót, csökkentették a bürokráciát. Mi eközben egyre rosszabb helyre csúszunk a korrupciós listán, az ígéretek ellenére növekszik a bürokrácia, elhibázott az oktatáspolitika, romlik az egészségügy finanszírozása, és csak nyomokban látni az innovációt.
Szingapúrban az erőltetett iparosítás hibáit még az elmúlt évezredben korrigálták, mi viszont – ötven évvel ezelőtti logikát követve – most költünk vagyonokat olyan iparágakra, amelyek képtelenek magas hozzáadott értéket termelni akkor, amikor már egyre inkább képzett emberfőkkel és a szolgáltatásokból termelhető ki a profit. Ezzel viszont beleesünk a közepesen fejlett országok csapdájába, s így álom marad az igazi kitörés.
