Az európai bérek kiegyenlítéséért indítana uniós népszavazási kezdeményezést a Jobbik. Az „európai bérunió” – Vona Gábor határozott meggyőződése alapján – erkölcsileg igazságos, jogilag megvalósítható, gazdaságilag hasznos lenne. A népszavazás kiírásához elegendő hét tagországból egymillió aláírást összegyűjteni egy év alatt, ami nem tűnik túl merész vállalkozásnak. Sajnos a konkrétumok itt véget érnek, hogy a bérkiegyenlítés mi módon valósulna meg, nem jogilag, hanem valóságosan, nem tájékoztatott minket a nagy koncepciójú pártelnök. Például arról, hogy ki állja majd a számlát, nem a népszavazásét, hanem az egész „bérkiegyenlítését”, ami rengeteg pénzébe kerülne a jobb módú tagállamoknak, hacsak nem feltételezzük azt, hogy Vona elképzelése szerint a magyar bérviszonyok képeznék a kiegyenlítés alapját, bár ez a megoldás kétségkívül roppant takarékos lenne az egész kontinens számára.
Szakemberek úgy reagáltak a felvetésre, hogy szép, jó, hasznos és szükséges is lenne a magyar bérek felzárkóztatása az uniós bérszínvonalhoz, de annak nem a népszavazás az ideális módja, másrészt valószínűtlen, hogy a tehetősebb államok túláradó örömmel fogadnák az ötletet. De a legszakszerűbb, legbölcsebb reakció ezúttal is – mint minden más esetben – a Fidesztől érkezett: „Ha a Jobbik tehetné, akkor a baloldalhoz hasonlóan felszámolná a polgári kormány bérfejlesztéseit.” Nyilván akad oly eltökélt Fidesz-hívő, aki képes összefüggést találni Vona ötlete és a reá adott kormányzati válasz között, a többiek érjék be azzal, hogy a Jobbik mindent úgy csinál, mint a baloldal, azaz itt az újabb cáfolhatatlan bizonyíték, hogy Vona a Gyurcsány kottájából játszik.
Pedig ez az európai bérfelzárkóztatás akár százpárti konszenzus alapja is lehetne, mert ezt a célt minden létező párt a zászlajára tűzte. A parlamenten kívüliek és az ellenzékiek követelni szokták, kampányidőszakban az összes párt, pozíciójától függetlenül, megígéri, míg akik kormányra kerülnek, azok lelkesen magyarázkodnak, hogy az adott pillanatban miért nem aktuális a bevezetése. Jóllehet a 2002-es választási kampány hevében még a bérnövekedés forrását is megtalálta egy jeles szocialista. Sokan emlékezhetünk rá, hogy a Fidesz már az 1998–2002-es ciklusban is velejéig korrupt volt – az ellenzék szerint. (Megható momentuma volt az akkori hisztériának, amikor Keller László az újonnan elkészült autópálya aszfaltját csócsálta annak bizonyításaként, hogy a Fidesz kilopta belőle a bitument.)
Egy lenyűgöző intellektusú MSZP-s képviselőjelölt, Filló Pál odanyilatkozott, hogy választási győzelmük esetén európai szintre fejlesztik a béreket. Az újságíró (akkoriban még volt tényfeltáró újságírás) megkérdezte, hogy miből? Filló készen állt a tuti válasszal: az adófizetők pénzét nem az Ezüsthajó Kft.-nek, hanem a dolgozó népnek adják. Akkoriban az Ezüsthajó Kft. volt az ellenzék szemében az első számú közellenség, egy vállalkozás, amely egymagában akadályozta hazánk felzárkózását és népünk európai integrációját. Kétségtelen, a cég kapott közpénzt működési célokra, mintegy négymilliárd forintot, amely összeg a magyar jövedelemtulajdonosok között szétosztva havi 40 forint pluszbevételt jelentett volna. Félek, hogy az európai nívóhoz egy kicsit több hibádzott.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy a győztes balliberális koalíció meg sem próbálta a hazai béreket az uniós szintre felzárkóztatni. És annak a nyolc évnek a gyászos örökségét a rá következő hat évben még nem sikerült feldolgozni.
