Nagy-Britannia kiválik ugyan az Európai Unióból, de azt kívánja, hogy az európai együttműködés sikeres legyen – hallhattuk Theresa Maytől a kilépéssel kapcsolatos elképzeléseit konkretizáló, régóta várt londoni beszédében január 17-én. A történész számára ismerős e gondolat, hiszen lényegében ugyanezt az álláspontot fogalmazta meg Winston Churchill is az „Európai Egyesült Államok” eszméjét első ízben megpendítő 1946-os zürichi beszédében. Támogatjuk a kontinens államainak az együttműködését – de mi nem kívánunk ebben részt venni
Így nézve jó fél évszázad alatt valójában nem sokat változott a szigetország és a kontinens viszonya. Az EU által teremtett nemzetek fölötti intézmények nem egyeztethetők össze a nemzeti parlament szuverenitásának elvével – fogalmazta meg ismét May a hagyományos brit álláspontot. Tett azonban egy olyan megállapítást is, amelyen érdemes eltöprengenünk. Európát nem hagyjuk el, csak az Európai Uniót – hangsúlyozta. Vajon szétválasztható-e a kettő?
Nem könnyű kérdés, és a jelentősége jóval túlmegy azon, hogy a miniszterelnöki beszédben is felmerült. A neves történész, Robert Conquest Kegyetlen évszázad című munkájában arra mutat rá, bár valóban létezik olyasmi, hogy európai kultúra, Európa természetes módon mégsem alkot politikai egységet, hiszen alkotmányos hagyományai nagyon eltérőek. E megközelítésben a mesterségesen egységesített Európa inkább meghiúsítja, mint segíti a mélyebb egységet, az európai kultúra tehát nem szolgálhat érvként egy olyan államszövetség mellett, amely megfosztja identitásuktól Európa nemzeteit. Kétségtelen: Európa és az integrációs szervezet megkülönböztetése nélkül nem érthetjük meg, miért váltak „vonakodó európaivá” a britek.
Melyek a beszédben körvonalazott stratégia legfontosabb elemei? Mindenekelőtt az, hogy Nagy-Britannia az úgynevezett kemény brexitet választja: kilép az unió egységes belső piacából. Még a vámunióból is, mert a közös külső vámhatárból sem kér, fenntartva magának a jogot, hogy bárkivel szabadkereskedelmi egyezményt köthessen. A „kemény” és a „puha”, azaz a közös piaccal nem szakító kilépés esélyeiről rengeteget találgattak a júniusi referendum óta, mégis azt kell mondanunk, ez a döntés, ha burkolt formában is, már benne volt May korábbi állásfoglalásaiban. Amikor pártja őszi birminghami konferenciáján kiállt a bevándorlás korlátozása és az EU-s jog elsőbbségének elutasítása mellett, azzal kimondatlanul is nemet mondott az egységes piaci tagság megőrzésére. A munkaerő szabad mozgása és a közös piac ugyanis egyaránt az unió alapelvei közé tartozik, s az egyik nem vethető el a másik megtartásával együtt – ezért üdvözölték a beszédet az EU vezetői úgy, hogy London legalább nem tesz kísérletet a neki tetsző elemek „kimazsolázására”. Igaza van Maynek: az egységes piac elfogadása azt jelentené, hogy az ország „egyáltalán nem is lép ki” az EU-ból. Mi sem részleges, sem társult tagságot nem kívánunk – jelentette ki a brit miniszterelnök. London ehelyett egy átfogó szabadkereskedelmi egyezménnyel akar majd hozzáférni, „a lehető legnagyobb mértékben”, az egységes európai piachoz.
A másik kérdés, amelyet rendkívüli nemzetközi érdeklődés kísért a beszéd előtt: a bevándorlás ügye. Erről May úgy foglalt állást, hogy a referendum eredménye a tagországokból érkezők számának szabályozására kötelezi a kormányt. Vége tehát az akadálytalan bevándorlásnak. A korlátozás részleteiről azonban semmit sem árult el, csak annyit mondott, hogy garantálni fogja azon EU-s munkavállalók jogait, akik már a szigetországban tartózkodnak. Kérdés, az Angliában dolgozó magyarok számára ez az ígéret eléggé megnyugtató-e.
A brit politikát figyelemmel kísérők számára nem számít újdonságnak a „globális Nagy-Britannia” koncepciójának előtérbe állítása sem; erről is szólt May a toryk októberi konferenciáján. „A kontinensen túlra is tekintünk” – hallhattuk most ismét tőle, ami óhatatlanul az egykori birodalmat juttatja az eszünkbe. Az „angloszféra” iránti érdeklődés, „Anglo-Amerika” eszméje a brit konzervatívok gondolkodásában valójában mindig is megkülönböztetett jelentőséget kapott, s Donald Trump eddigi állásfoglalásai csak felerősítették az ehhez fűzött reményeiket. Az új elnök legutóbb „nagyszerű dolognak” nevezte a brexitet, komoly biztatást adva ezzel az Európától elforduló brit politikának. Bár a brit állam egységének megőrzését prioritásnak nevezte May, a „kemény” brexit ezt igencsak megnehezíti. Skócia „első minisztere” több ízben is jelezte: az Európából való teljes kiválás esetén kezdeményezni fog egy újabb függetlenségi népszavazást. És ez nem blöff – fűzte hozzá Nicola Sturgeon. Súlyos problémát vet fel Észak-Írország és az Ír Köztársaság jövőbeli kapcsolata is, különös tekintettel a határ átjárhatóságára.
May igen kemény hangon figyelmeztette az EU-t, hogy semmiképp se vezesse valamiféle „büntető” szándék a kilépésről folytatandó tárgyalásokon. Egy efféle hozzáállás a 27-ek részéről „szerencsétlen öncsonkítás” lenne, hangsúlyozta, aminek a kontinens legalább olyan mértékben a vesztese lenne, mint a szigetország. Ez esetben London „modellt válthat” – fűzte hozzá, kevéssé leplezett fenyegetéssel. Más szavakkal: alacsonyabb adókulcsok bevezetésével egyfajta „adóparadicsommá” teheti a szigetországot, „Szingapúrrá Európa peremén”, versenyhátrányba hozva az EU tagjait. Ez természetesen óhatatlanul a szociális ellátás kárára menne, élesen ütközve May azon ígéreteivel, hogy a brexitet mélyreható társadalmi reformokkal fogja összekapcsolni.
May nem várta meg beszédével a legfelsőbb bíróság döntését arról, hogy szükséges-e a parlament jóváhagyása a kilépési folyamat elindításához, arra viszont ígéretet tett, hogy az EU-val kötendő végső megállapodást majd a parlament elé terjeszti. Beszédében a briteknek sima, puha átmenetet, „soft brexitet” ígért, a keménységet csak Brüsszelnek tartva fenn, erre azonban kevés az esély. Brüsszel aligha fogja hagyni, hogy Nagy-Britannia az EU kárára erősödjön meg, London viszont abból indul ki, hogy „egy rossz alkunál a megállapodás hiánya is jobb”. A válások ritkán simák – valószínűleg ez sem lesz az.
