Gyakran hallani, és nem alaptalanul, hogy a francia jobboldal külsőségekben hajlamos utánozni a balt. Az elképesztő médiafölény, a kommunista, a baloldali világszemlélet egyetemi és értelmiségi beágyazottsága hosszú évtizedek óta késztette védekezésre, sőt óvatos utánzásra a jobboldali pártokat – különösen Georges Pompidou halála óta.
Az előválasztás intézménye azonban a jobboldali újítások egyike. A Jacques Chirac vezette RPR meghatározó politikusa, Charles Pasqua vetette fel ötletét 1989 januárjában. Olyan megoldást kell találni – mondta egy tévéműsorban –, amely lehetővé teszi a pártszimpatizánsoknak, hogy maguk válasszák ki a jelentkezők közül a jobboldal és a velük szövetséges centrumpártok elnökjelöltjét. (Konkrét célja persze az volt, hogy a pártapparátust kézben tartó Chiracot – aki elvesztette az előző évi elnökválasztást – háttérbe szorítsa, és megújítsa a vezetőséget.) A vetélytárs szocialistákat is erre biztatta, hiszen így demokratikusabbá tehető a választási folyamat. Végül ők vezették be 2002-es katasztrofális választási vereségük után, amikor versengő baloldali jelöltek megosztották a szavazóikat, és a radikális jobboldal jelöltje – szégyenszemre – megelőzte őket.
A Magyar Nemzet január 12-i számában Sziklai Attila szellemesen mutatta be, miért felelőtlen ötletelés a minden külföldi dolgot szolgalelkűen másoló hazai baloldal részéről az előválasztásról ábrándozni. Azonban úgy tűnik: ezúttal a francia szocialisták számára is felesleges megtartani a vasárnapi második fordulót. Elvben persze, mert az intézmény karavánja már önjáróan halad a helyhatósági jelöltségből kiszorítottak ugatása közepette. Akár az esélyesebb Benoit Hamon, akár a második helyen veszteglő volt miniszterelnökük, Manuel Valls lesz a győztes vasárnap, a Szocialista Párt jelöltjei képtelenek utolérni a kormányból idejében lelépő és szabadúszó Emmanuel Macront, illetve a radikális baloldal megmondóemberét, a Fidel Castrót eszményítő Jean-Luc Mélenchont.
Három francia közvélemény-kutató intézet – CÉVIPOF, IPSOS, Infogfaphie Le Monde – közel tizenhatezer személyt kérdezett meg január közepén, és első látásra meglepő következtetésre jutott. Ezek szerint ha januárban rendeznék a májusi elnökválasztások első fordulóját, a következő lenne a rangsor százalékban kifejezve: Marine Le Pen 26, Francois Fillon 25, Emmanuel Macron 21, Jean-Luc Mélenchon 14. Csak utánuk következne a szocialista előválasztás győztese, Manuel Valls 10 vagy Benoit Hamon 7 százalékkal. (Holott az utóbbi az esélyes a holnapi választáson.) A gondokat tetézi, hogy a képviselők támogatása is foghíjas: a szerdai LCP hírműsor szerint közel száz képviselő és szenátor képtelen azonosulni Valls, illetve Benoît programjával. Ráadásul Valls rámenős miniszterelnöki stílusa sokukban legyűrhetetlen ellenszenvet ébreszt. Pedig öt évvel ezelőtt még szép karrier várt a párt fiataljaira. Alain Duhamel, a kitűnő politikai elemző, az Emlék-portrék – Ötven év a politikai életben című könyvében öt évvel ezelőtt Benoit Hamont, Arnaud Montebourg-t, Pierre Moscovicit, Vincent Peillont és Manuel Vallsot a szocialisták legfényesebb reményeinek tartotta. Hiába: hosszabb-rövidebb ideig mindnyájan részt vettek Hollande katasztrofális kormányzásában, és rájuk vetül az alacsony elnök hosszú árnyéka. Színvonalas harmadik tévévitájuk ellenére a hajdani szimpatizánsok egy része már hátat fordított a két versenyzőnek, és párton kívüli baloldali jelöltet keres – ha keres.
Valamit valamiért. Hollande kénytelen-kelletlen elállt a megmérettetéstől, attól, hogy a baloldal kampánya is az ő eltékozolt éveinek a beárazásáról szóljon. Cserébe viszont – ez kiderült a tévéviták során – az államfő rákmenetét nem minősítették hajdani pályatársai. Ez ártott a szavahihetőségüknek. Noha Hamon jelölt Hollandra hajazó demagógiája – az általános alapjövedelem bevezetése – ráirányította a figyelmet, de a reméltnél kevésbé hatotta meg a választókat. Csak a fiatal gazdáik némelyike hisz az újabb ígéretekben. A konzervatív és keresztény értékeket valló polgárok pedig számon tartják a képmutató elnök legellenszenvesebb művét: a demokratikus egalitarizmus utópiájának törvényi kierőszakolását. Az elnök abban valóban megfelelt – a megrendelőinek.
Lehet remény nélkül is kitartóan küzdeni, de hol vannak a De Gaulle-i idők? Hol vannak a katonák, akiknek keze nem remeg a pénzeszsákok láttán? Az örökség, amelyet görgetni kellene felfele a lejtő aljáról: megnövekedett államadósság, tömeges munkanélküliség, kifulladó iskolarendszer, kellően nem ellenőrzött bevándorlás – hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A jelképekbe kapaszkodó elnök az első tévévita idején Michel Drucker Egyedül, veletek című színművét nézte. Még szállóige lehet Mélenchon gyilkos bon-mot-jából: „ A szocialisták jobban tették volna, ha bocsánatot kérnek, és nem jelöltek állítanak.”
A szerző politológus
