Beiktatási beszédében Donald Trump amerikai elnök meghirdette az iszlám terrorizmus elleni harc fokozását. Ismeretes, hogy az Obama-adminisztráció működése során az Egyesült Államok legalábbis ellentmondásosnak nevezhető politikát folytatott a kérdésben, hiszen valós helyismeret hiányában aktívan dolgozott a demokrácia akár fegyverrel is történő terjesztésén. Ennek keretében a republikánus John McCain szenátor éjt nappallá téve kereste a szíriai „mérsékelt” ellenzéket, szívélyes tárgyalásokat folytatva az al-Kaidából kinőtt, radikális dzsihadista an-Nuszra Front vezetőivel. Szintén ide tartozik az arab tavasz egyiptomi fejezete. A Hoszni Mubarak elnök megbuktatását követő választások után hatalomra jutott, amúgy terrorista szervezetként nyilvántartott Muszlim Testvérek kormányát mint a demokrácia letéteményesét üdvözölte az amerikai vezetés, megalapozva ezzel az egyiptomi–amerikai kapcsolatok későbbi mélypontra süllyedését. Szólnunk kell továbbá Líbiáról, amellyel kapcsolatban Obama elnök annak idején legalább elismerte: óriási hiba, hogy nem volt semmilyen terv a Moammer Kadhafi utáni időkre. Ezt a beismerést nyugodtan ki lehet terjeszteni bármely országra, ahol az Egyesült Államok a demokráciát terjesztette az elmúlt évtizedekben, hiszen ugyanígy nem volt semmilyen terv a poszttálib Afganisztánban vagy Irakban, ahol a hatalomra jutott síita kormány szunniták ellen folytatott hadjárata közvetlen oka volt az Iszlám Állam megjelenésének.
Őszintén remélem, hogy Trump elnök nem McCaintől kér tanácsot a régiót illetően, hanem, felmérve az egyes országokban fennálló helyzetet és erőviszonyokat, kiválasztja azt a hadszínteret, ahol valóban van esélye arra, hogy látványos, mind regionálisan, mind globálisan érzékelhető, tartós eredményeket érjen el. Ez a helyszín pedig Líbia.
Líbiában jelenleg bizonytalan a nagy nehezen összetákolt nemzeti egységkormány helyzete, amit több milícia, valamint az Egyiptom pártfogását is élvező Haftar tábornok sem támogat egyértelműen. A kormány viszonya az Európai Unióval legalábbis ambivalens: előbbi megtiltja (!) a Frontex hajóinak, hogy a felségvizeik határán elfogott, migránsokat szállító lélekvesztőket visszavontassák a líbiai partokra. Ezért minden, az afrikai parttól néhány tíz kilométerre kimentett menekült olasz befogadótáborokba kerül. Ez a közvetlen oka annak, hogy a menekültek körében a líbiai útvonal ma a legnépszerűbb, amit bizonyít, hogy 2016-ban rekordszámú, 180 ezer menekült érkezett innen Európába. De ez csak az egyik probléma.
Az Iszlám Állam is megvetette a lábát Líbiában. Ugyan a legutóbbi tudósítások arról szólnak, hogy sikerült őket visszaszorítani a fő bázisukat jelentő Szirt városából, de ez nem jelenti azt, hogy ne térhetnének vissza úgyszólván bármikor. Gazdasági oldalról pedig tény, hogy a líbiai olajkitermelés a mai napig nem az állam, hanem jórészt különféle milíciák, törzsi szabadcsapatok és az Iszlám Állam számláit hizlalja.
A Líbiában ilyen-olyan céllal működő fegyveres csoportok – köztük iszlamista terroristák, kábítószer- és fegyvercsempészek, szervkereskedők, emberrablók – folyamatos fenyegetést jelentenek, nemcsak az Európai Unió tagállamaira, hanem a szomszédos országokra is. Ezt bizonyítják az algériai olajmunkások elleni támadások, a Tunéziában turisták ellen elkövetett terrorista merényletek, vagy az Egyiptomban sűrűn előforduló merényletek és támadások. De arra is vannak bizonyítékok, hogy a Mali és Mauritánia területén tevékenykedő szervezetek is Líbiát használják fegyverutánpótlásra mint afféle hátországot. Líbia tulajdonképpen ellenőrizetlen átjáróház a Magreb régión belül, amely egyrészt a migránsok, másrészt a terroristák, csempészek és egyéb bűnözők számára belépőhely az unióba. Ezt az állapotot az EU – döntésképtelensége folytán – önerőből nem képes megszüntetni.
Egy líbiai intervenció sok szempontból különbözne az iraki vagy az afgán beavatkozástól. Először is az ország népessége (6,2 millió fő) nagyrészt a tengerparti városokban és az összekötő sávban összpontosul. Hamar, relatíve kis költséggel újra megteremthetők a parti zóna lakossága számára a néhai Kadhafi ezredes uralma alatt megszokott jólét feltételei. A partvidék ellenőrzése lehetővé teszi a migránsprobléma kontroll alá helyezését, az embercsempészek visszaszorítását, az olajexport zavartalan lebonyolítását. A sivatag ellenőrzése a modern technika felhasználásával, valamint a nomád törzsek számára biztosított autonómiával és az életmódjuk fenntartásához szükséges javak akár ingyen rendelkezésre bocsátásával kezelhető. Lezárhatók a csempészútvonalak.
A beavatkozást vezető hatalom az egyiptomi hadseregre bizton számíthat. Egyiptom nemzetbiztonsága szempontjából a líbiai határ kulcskérdés. Egyiptom jelenleg is komoly erőfeszítéseket tesz ezen a téren, és ha partnerként kezelik, az erőfeszítéseknek rövid idő alatt komoly eredményük lehet. Itt lehetne kipróbálni a gyakorlatban a Trump által többször javasolt orosz–amerikai együttműködést. Oroszország egyiptomi befolyása folyamatosan növekszik, de nincs abban a helyzetben, hogy a vázolt projektet Egyiptom egyetlen szövetségeseként végigvigye, és részben finanszírozza. Az Egyesült Államokkal, Olaszországgal és Franciaországgal közösen azonban létrejöhetne egy öttagú koalíció, amelyhez csatlakozhatna Tunézia és Algéria. Líbia stabilizálása a regnáló kormánynak történő segítségnyújtás útján gyors és látványos eredményeket hozna. Ráadásul a feladat során nem kell olyan geopolitikai kihívásokkal megküzdeni, mint Irakban, Afganisztánban vagy Szíriában. Az elért eredményeknek azonban közvetve jelzésértékük lenne az említett országokban is.
