Most akkor ki is az Amerika-ellenes?

A magyar értelmiség évszázadok óta külső hatalomtól várja a haza megmentését.

Demszky Gábortól hallottam először azt a kifejezést, hogy „Amerika a demokrácia őshazája”. Valamilyen protokolláris rendezvényen mondta ezt, és először azt hittem, csak az ünnepi emelkedettség feledtette el vele Athént és a demokrácia szó eredetét. Aztán rájöttem, hogy ez egy állandósult szókapcsolat, olyasmi, mint amilyen egykor „a Szovjetunió a világ első proletárállama” volt. Egy-egy ilyen kifejezésnek nem a valóságtartalma a fontos, hanem az, hogy aki használja, az kifejezze vele az elkötelezettségét.

Amerikával – azaz az Egyesült Államokkal – kapcsolatban mostanában aligha hallunk ilyen ünnepélyes megfogalmazásokat. Sőt, az eddig elkötelezett Amerika-barátok olyan hisztérikus hangulatba kerültek, mintha álmaik országa hirtelen mély válságba, morális katasztrófába zuhant volna. Sokan még bűnbakot is találtak erre Oroszország és Putyin elnök személyében. Akik tegnap még a világtörténelem legtökéletesebb demokráciájának nevezték az Egyesült Államokat, azok ma azt akarják elhitetni magukkal és a világgal, hogy az oroszok néhány hacker segítségével el tudták csalni a rendszer alapját, az elnökválasztást.

Ha meggondoljuk, hogy a szovjetek megszállta Magyarországon az 1945-ös és az 1947-es választásokon az oroszok által minden eszközzel támogatott kommunista párt mindössze a szavazatok durván ötödét tudta megszerezni, akkor értjük csak igazán, milyen ostoba ez a magyarázkodás. Józan ésszel nem lehet elképzelni, hogy a világ leghatalmasabb országának közvéleményét érdemben manipulálni tudja egy távoli és gyengébb ország titkosszolgálata. Akik ezt állítják, azok vagy teljesen bekattantak a választási vereségtől, vagy nagyon is tudatosan vereségük valódi okait akarják eltitkolni. Ez utóbbiak közül magam is tudok említeni egyet. Michigan állam a maga erős munkásosztályával valaha a demokraták egyik fellegvára volt. Amikor viszont néhány éve Detroitban jártam, olyan érzésem támadt, mintha egy lepusztult kelet-bulgáriai iparvárosba tévedtem volna – azzal a különbséggel, hogy a bolgár városokban nem kell félni az utcán járva.

Barack Obama annak idején a lerobbant amerikai infrastruktúra rendbehozatalával kampányolt, de nyolcéves elnöksége alatt nem történt érdemi előrelépés az utak, vasutak, csatornák és persze a közbiztonság terén. Akik Michiganben most Donald Trumpra szavaztak, azok bizonyosan nem a Kreml intésére, hanem kilátástalan helyzetük miatt cselekedtek így. Más kérdés, hogy az infrastruktúra valódi rendbetétele csak erős állami gazdaságpolitikától, a New Deal új kiadásától lenne remélhető. Ez pedig aligha várható a még kevesebb állami beavatkozást prédikáló, milliárdos üzletember Trumptól. Az új elnök beiktatási beszédében amúgy olyan sötét és elkeserítő képet festett az amerikai közállapotokról, amilyet a hetvenes-nyolcvanas években talán már a moszkvai Pravda sem engedett volna meg magának. Az elnökválasztás mindkét oldalon hisztérikus hangulatot hozott, s a felek már-már a hollywoodi katasztrófafilmek stílusában látták és láttatták Amerikát. A demokraták szerint Putyin dróton rángatja az amerikai politikát, Trump tábora szerint pedig Obama és a liberális tábor végromlásba taszította a nemzetet.

Azt, hogy mindkét állítás szimpla hülyeség, szinte senki sem meri kimondani. Elnézést az egyszerű fogalmazásért, de vannak pillanatok, amikor az orbitális baromságokra csak a „király meztelen” gyermeki őszinteségével lehet válaszolni. Hillary Clintont saját negatív személyisége, a liberális kurzus kifáradása és az aránytalan választási rendszer együttesen buktatta meg, s ehhez Putyinnak nem lehetett érdemi köze. Ha lenne, akkor Amerikát egy banánköztársaságnál is gyengébb képződménynek kellene tekintenünk – pedig egyáltalán nem az. Másfelől az Egyesült Államok nincs végromlásban sem gazdaságilag, sem nemzetközi befolyását tekintve. Mulatságos, hogy ma azok számítanak Amerika barátainak, akik elhiszik, hogy az amerikai választásokat a Kremlből lehet irányítani, illetve hogy az Egyesült Államok katasztrofális helyzetben van. Én pedig feltehetően Amerika-ellenesnek számítok azzal a véleményemmel, hogy mindkét állítás a hatalomért marakodó elitcsoportok hisztérikusan felfokozott hazugsága. Amerika katonailag és gazdaságilag erős, területileg nagy és politikailag stabil hatalom, ahol a megtermelt javakból egyre több jut a gazdagoknak, és egyre kevesebb a szegényeknek, valamint a lecsúszó középosztálynak. Ez utóbbi a fő baj, és ezen nagyon nehéz lesz a jelenlegi rendszeren belül változtatni.

Elég bizarr látni azt a szerepcserét is, amellyel a végzetesen megosztott magyar politikusi és médiavilág reagál az amerikai elnökválasztásra. Amerika eddigi kritikátlan rajongói most tele vannak aggódással, mintha egyik napról a másikra elszállt volna a hitük a bálvány kikezdhetetlen tekintélyében. Azok pedig, akik eddig heveny Amerika-ellenességre építették ideológiájukat, hirtelen pionírlelkesedéssel tekintenek a megszületni remélt Új Világra. Ez utóbbiak örömén még az sem változtat, hogy míg a román szociáldemokrata vezetők meghívást kaptak az új elnök beiktatására, addig Orbán Viktor nem volt hivatalos rá. És hát Trump személyisége fényévnyi távolságban áll attól, amit „keresztény konzervatívnak” szokás nevezni.

Ez a szembenállás természetesen sokkal többről szól, mint hogy Magyarországon ki hogyan ítéli meg Obama, Trump vagy éppen Putyin személyét és politikáját. A politizáló magyar értelmiség évszázadok óta többnyire egy külső hatalomtól várja a haza megmentését. Napóleon, a Habsburgok, a németek, a szovjetek, az amerikaiak mind betöltötték már ezt a szerepet. Egy relatíve kis ország esetében ez önmagában még természetes is lehet, hiszen sorsunkról jórészt a geopolitikai konstellációk döntenek. A tragédia az, hogy nálunk az egymást gyűlölő szekértáborok nem annyira a haza javát remélik az éppen ügyeletes nagy szövetségestől, mint inkább ürügyet látnak benne a másik oldallal való leszámolásra. Ahányszor új szövetségeshez csapódtunk, vagy új vezér ült az ottani trónra, az egyik tábor rögtön azok ellen fordult, akik nála lelkesebben szolgálták ki az előző Nagy Testvért.

Ha szelídebb formában is, de az Egyesült Államokhoz való mai viszonyban is ez a beteges ösztön munkál. Nagyon nem értek egyet azzal a neoliberális gazdaságpolitikával, amely Orbán Viktor kormányzását jellemzi, de szégyenletes volt látni, ahogy egyes ellenzéki erők a magyar nép helyett egy amerikai ügyvivőtől várták a leváltását. És ugyanilyen felháborító az is, amikor a Fidesz-kormány a hazai civil szervezetek elleni akcióját azzal indokolja, hogy az amerikai elnökválasztás után már szabad megtennie.

A sokat emlegetett nemzeti megbékéléshez némi nemzeti öntudatra is szükség lenne. Annak felismerésére, hogy a hazai politikai ellenfelekkel való korrekt kapcsolat százszor jobban szolgálná a nemzet ügyét, mint a törleszkedés az éppen aktuális nagy szövetségeshez.

A szerző publicista, volt EP-képviselő (MSZP)