Nem szolgált túl sok jó hírrel a nagy-britanniai magyaroknak (sem) Theresa May, aki kedden foglalta össze első ízben, mit gondol a brexitről. Arról a folyamatról, amelynek a végén Nagy-Britannia teljes mértékben leválik az Európai Unióról, és a konzervatív kormány víziója szerint úszni kezd a globális nagy vízen, és jobbnál jobb kereskedelmi szerződéseket köt a világgal, mert lerázta magáról az unió béklyóit. Szép és kellemes a kép, a May által felvázolt tablón azon nyomban történelmivé váló kézfogások sejlenek fel, hatalmas konténerszállítók szelik a tengereket, a szigetországba meg csak úgy áradnak a magasan képzett informatikusok, és Nagy-Britannia kétszáz év után újból átéli az ipari forradalom nemzetegyesítő pezsgését. Hogy ebben mi a rossz hír a magyaroknak és a többi, Kelet- és Közép-Európából kitántorgott, vagy épp ezen gondolkodó millióknak? Először is az, ahogy a beszédben többször is elhangzott, a szabad bevándorlás korszakának vége van. Másrészt, ha tetszik, kvótaalapon fog működni a munkába állás lehetősége. És itt már csak az jöhet, aki hiányszakmát képvisel. Az egyelőre legyen a britek baja, hogy akkor például ki fog dolgozni a kelet-európai vendégmunkások által feltöltött vendéglátóiparban, a kiskereskedelem és a szolgáltatóipar megannyi ismeretlen bugyrában. Nyilván nem eszik forrón a kását, de egy biztos, brit földön mostantól egyre nehezebb lesz uniós útleveles magyarként megkapaszkodni. Ha mi, jó vendégmunkás magyarok azt szeretnénk, hogy ott lehessünk továbbra is, ahol nem 400 forint az órabér, marad tehát Németország és Ausztria.
Egyébként nem biztos, hogy May lázálmát beszélte ki, a font idegtépően hosszú ideig tartó gyengélkedésének hátterében azért olyan nagy globális játékosok döntöttek London mellett a brexit ellenére, és határoztak újabb szigetországi beruházásokról, mint a Facebook, a Google vagy a Nissan. A brit kormányfő beszédében Szijjártó Péter szótárát is megszégyenítő gyakorisággal hangzott el a „kereskedelem” szó. Az Egyesült Királyságnak fokozottan kell most vigyáznia, hogy azokat a hiperérzékeny szálakat, amelyek Londont a világkereskedelembe kapcsolják, ne nagyon rángassa meg a kilépést levezénylő kormányzat, ezzel párhuzamban Európával is szoros és stratégiai jelentőségű maradjon a kereskedés. Házhoz állt a munka a csatorna mindkét oldalán, úgy kell kidobni az ablakon a közös piacról szóló szerződéseket, hogy közben aláírásra készen már ott legyen egy másik. Mert globális a verseny – ezt itthon is mindennap halljuk –, és ebbe a lecsóba akar teljes erővel belecsapni a szigetország. Persze ennek fényében az EU-t tekintve különösen érthetetlen, hogy a kontinensen akkor miért nem ugyanezen dolgozik a könyökvédős bürokratáktól kezdve Jean-Claude Junckerig bezárólag mindenki.
Theresa May valójában nem mondott újat, csak politikájának, kormányfői vállalásának lényegét foglalta össze: sikert kovácsolni az adott helyzetből. Merthogy a brit lakosságnak a népszavazás után kialakult mély megosztottságára senki sem számított. Jó konzervatív módjára egy angol ilyenkor mi mást tehet, mint Margaret Thatcherhez nyúl vissza. Aki 1988-ban, elhíresült bruges-i beszédében azt mondta, nem tartja jónak, hogy az EU gazdasági közösségből végzetesen politikai unióvá kezd válni; nem tartja jónak, hogy az uniós szabályok erdeje gúzsba köti az üzletet; nem tartja jónak, hogy a belső határok eltüntetésével határtalanná válik a bűnözés és az illegális bevándorlás. Nagy lehetőség Theresa May előtt, hogy a néhai párttársa által azonosított „intézményi problémáktól”, az EU eredendő bűneitől majd harminc év után megszabadítsa az országot. Nincs sikerre ítélve a brexit, de arra biztos jó alkalom, hogy az ország egy számára sikertelen EU-projekt után új lehetőségek után nézzen. És itt visszacseng még a minapi interjú, amit Donald Trump a brit The Timesnak és a német Bildnek adott: „Lesznek még kilépők”.
