Mikor ért véget a 2008-ban kirobbant, világméretűvé terebélyesedett gazdasági válság? Ezt nem is olyan könnyű megállapítani. Többé-kevésbé egyértelmű, hogy mikor kezdődött: az amerikai jelzáloghitel-piacon keletkezett buborék 2008 júliusában pukkant ki, magával sodorva több nagy hírű pénzintézetet, s hamar kiderült, hogy a globális gazdaság egészét megrengető eseménysorról van szó. A történelemkönyvekbe nagy gazdasági világválságként bevonult időszak után ismét az elhúzódó válság ideje jött el. Az önmagát e krízisből eredeztető Occupy mozgalom például 2011 szeptemberében alakult, és 2012-ben élte fénykorát, de az ellenkező oldalon állók, vagyis a fősodratú politika képviselői is évekig hivatkoztak még a globális válságra különféle intézkedéseik indoklása során.
Persze semmi sem tart örökké, így azóta az újabb nagy válság is szép lassan véget ért – vagy inkább lecsengett –, de máig velünk maradt a válságtudat. Ahogy a sokat szidott bulvárhíradókban egymás után sorjáznak a balesetek és természeti katasztrófák, úgy szállítja a közéleti sajtó az újabb és újabb gazdasági-politikai „baleseteket”, sőt katasztrófákat. 2014-re a görög államháztartási krízis nőtte ki magát az egész euróövezet válságává, amely az elemzők egy része szerint összeomlással fenyegette az európai közös valutát, mi több, magát az uniót. 2015 óta pedig nyakunkon a migrációs válság, amely különös kettős természettel bír: a nyugat-európai politikai elit szerint nem is létezik – vannak, akik nemhogy a válságot, de a bevándorlásból fakadó mindennapos problémákat is tagadják –, míg az önmagukat ezen elit kihívójaként pozicionáló „populisták” szerint alapjaiban veszélyezteti a nyugati kultúrát. Kérdés, e két véglet között nem zárkózik-e fel idővel a migrációs krízis a görög válság mellé mint olyan problémahalmaz, amely nehezen kezelhető ugyan, de mégsem annyira apokaliptikus, mint kialakulása pillanatában sokan gondolták.
Akárhogy legyen is, ami 2016-ban a világpolitikában történt – és ami 2017-ben előttünk áll –, aligha értelmezhető az elmúlt nyolc év folytonos válságtudata nélkül. Miközben azt halljuk, a migráció egyik kiváltó oka, hogy a modern telekommunikációnak köszönhetően kinyílt a világ, és a valódi válságövezetekben élők egyre inkább tudatában vannak, mennyivel kedvezőbbek az életkörülmények Nyugaton, aközben a nyugati középosztály úgy érzi, egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. A tavalyi év „lázadása” nem a nincsteleneké volt, hanem azoké, akiknek van vesztenivalójuk. Akik úgy érzik, a béke és gyarapodás évtizedei után most válságról válságra evickélnek. Ahhoz pedig, hogy ez a rossz közérzet általánossá váljon, nemcsak a rossz válságmenedzsernek bizonyult régi elitre volt szükség, de jó válságtudat-menedzser ellenlábasaikra is.
Magyarországon némileg más a helyzet, és nem csupán azért, mert nálunk nem a lecsúszás, hanem a Nyugat-Európához való felzárkózás elmaradása a fő frusztrációforrás. Míg a nyugati elit kihívói még nem bizonyítottak a válságmenedzsment terén – erre elsőként Donald Trump kapott esélyt –, addig hazai „megfelelőjük”, Orbán Viktor már túl van egy hatékony válságkezelésen. Hazánkban a globális válság egy korántsem acélos gazdaságpolitikájú, ráadásul 2006 óta legitimációs krízistől szenvedő kormányt talált telibe, és ezzel el is mosta az egész magyar baloldalt. A Fidesz viszont nemcsak a gazdasági, de a legitimációs válságot is kezelte – az utóbbit illetően kissé túl is teljesített a kétharmados felhatalmazás birtokában elfogadott új alkotmánnyal.
Innen nézve nehezen érthető, miért uralkodik az országban ma is súlyos válságtudat, és nem csak a valóban komoly krízisben lévő ellenzéki oldalon. Ha viszont abból indulunk ki, hogy Orbán Viktornak éppen a válságkezelői szerep az erőssége, mindez kevésbé meglepő. A Fidesz ma mindent arra a lapra tesz fel, hogy a mégoly súlyos, de minket csak közvetetten érintő európai problémákat – ilyen a görög válság, hiszen nem vagyunk eurózónatagok, de a migrációs nyomás is, mivel nem vagyunk se a bevándorlás, se a terrorizmus célországa – közvetlen vészhelyzetté stilizálja. Jellemző, hogy másfél éve úgy folytatunk élet-halál harcot a migráció ellen, hogy a Fidesz szavazóinak jó része bevándorlót legfeljebb az M1 híradójában látott.
Erre az importált válságtudatra már csak azért is szükség van, mert bár a gazdasági összeomlást elkerültük, a fentebb jelzett alapprobléma, vagyis a Nyugat-Európától való lemaradásunk mit sem változott. S ha nem élnénk ilyen vészterhes időket, a Nyugat pedig nem lenne állandó válságban, az ebből fakadó frusztráció minden bizonnyal a kormány támogatóinak körében is jóval élesebben jelentkezne. Így hát Orbán Viktornak leginkább attól kell tartania, hogy egyszer tényleg beköszönt „a lázadás éve”, és az új nyugati elit sikeres válságkezelőnek bizonyul.
