Forradalmi momentumok

A nagy politikai változások a racionalitással való szakítás jegyében következnek be.

A szakirodalom „kritikus eseményeknek” (critical juncture) nevezi azokat a pontokat, amelyek valamit nagyon megváltoztatnak. Ilyen kritikus pontot hozott össze a magyar ellenzék a rendszerváltáskor, mert a célja az volt, hogy nyugatos világot teremtsen. A kérdés most az, hogy – hosszú évek meddő ellenzékisége után – a Momentum „momentuma” lehet-e egy kritikus szakasz kezdőpontja.

A fentiekből persze először is az következik, hogy olimpiaügyben ennek a mozgalomnak a felbukkanása nem dönt az „igazság” kérdésében. Ahogyan az olimpiát pártolók, úgy az ellenzők is részigazságok, vélt vagy valós előnyök és hátrányok mérlegelésével alakították ki véleményüket. A koreográfia is pont olyan, mint a forradalmaknál: ha sok ember elkezd hinni valamiben, abból lesz valami, függetlenül attól, hogy az adott ügynek mi az igazságtartalma. 1990-ben elég volt egy korlátozott létszámú ellenzék hite a cselekvésben ahhoz, hogy az akkori politikai világ összeomoljon.

Az utóbbi években (különösen a 2014 óta tartó ciklusban) az ellenzék nem tud hitbéli áttörést elérni. Milliószor próbálkozott azzal, hogy – ha tetszik – leutánozzon külföldi mintákat, de csak ideig-óráig sikerült emellé bázist teremteni. Most van egy nemzetközileg közkézen forgó ideológia, nevezzük ezt a civil társadalom ideológiájának. Nyilvánvaló, hogy az emberek szerte a világon egyre kevésbé hisznek a kormányuknak és egyre inkább fordulnak a civil akciók felé. Ebben rengeteg illúzió, félreértés lehet, de a forradalmaknak éppen hogy éltető eleme a félreértés vagy a felszínes ismeret. Ami igen jól jöhet egy társadalmi mozgalomnak. Ha tehát a Momentum el tudja hitetni, hogy nemcsak az olimpia megakasztására képes, de ezen túl végre beemeli a magyar politikába a fiatal nemzedékeket is, akkor nyert ügye lehet. És vesztes ügye lehet a jobboldali koalíciónak.

Merthogy – az elmúlt hét évben megfigyelhettük – a kormány ilyen helyzetekben mindig úgy érvel, hogy ellenfelei felszínesek és rosszul értelmezik a dolgukat. Ezzel a kormány azt mondja, hogy a politika racionális mesterség, és ő azt így is műveli, míg ellenfelei nem. Csakhogy amikor a kormány így tesz, éppen azzal nem számol, hogy a nagy változások, kritikus események éppen a racionalitással való szakítás jegyében következnek be. Olimpiaügy? Lehet, hogy a racionális megfontolás a beletörődés lett volna. Sokáig nem is mutatkozott jele annak, hogy ellenzéki oldalról bárki kész lenne egy népszavazási aláírásgyűjtés megszervezésére.

A Momentumban valójában az az érdekes, hogy a nyugat-európai civil társadalmi kezdeményezések mintáját követve végig tudott vinni egy akciót. Majdhogynem mellékes, tárgyi kérdésekben igaza van-e. A kormány–ellenzék viadalt sohasem az dönti el, kinek van igaza, hanem az, ki tudja jobban elhitetni, amit ő igaznak vél. Az Orbán-kormány évek óta monopolhelyzetben van igazságai elhitetése tekintetében – legalábbis erről szólnak a közvélemény-kutatások.

Most egy olyan vetélytárs jelent meg a színen, amely – debütáló akciójával – egy csapásra fricskát mutatott a mindent „szétkommentáló”, ám cselekedni képtelen ellenzékiségnek. Régi értelemben vett, utcai forradalomra persze most sem érettek a feltételek, de az ellenzék „forradalmi” impulzusokat kaphat általa.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

###HIRDETES2###