A program sarokköve az európai szolidaritás – lenne. Merkel és rövidlátó pénzügyminisztere azonban – mint azt a kétsebességes unióval kapcsolatos véleménye is tükrözi – kizárólag a német iparral, bankrendszerrel és a német kereskedelmi többlettel szolidáris. Deutschland über alles. Még azon az áron is, hogy az unióból egyesek netán kilépnek, mások esetleg akaratukon kívül kihullanak, és létrejön a sokszor jövendölt „mag-Európa”, a gazdag országok uniója. Mindez ellentétes azokkal a magasztos alapelvekkel, amelyekre az unió épül. Néhány tagországot – például hazánkat – sokszor vádolják azzal, hogy az EU alapértékeit semmibe véve csak a markát tartja. A német kormány és az Európai Bizottság hozzáállásának tükrében mennyire hitelesek ezek a vádak?
A berlini kormány rövidlátásának a gazdasági következményeken túl geopolitikai vetülete is van. A mediterrán tagállamok adósságspirálba kerültek, s a megszorítások miatti elégedetlenség Brüsszel népszerűségvesztését fogja eredményezni. Ez tág teret ad a populizmusnak, a szövetségi rendszerek bomlásának. Az apokaliptikus következményeket oldalakon keresztül sorolhatnánk.
A gordiuszi csomót valakinek el kell vágnia. A Ciprasz-kormány önmagában ezt nem tudja megtenni, mivel az ország most is lélegeztetőgépen van. A gépet úgy kell lekapcsolni, hogy a páciens ne fulladjon meg. Ehhez teljes paradigmaváltás kell német oldalról – amihez egyébként immáron az IMF is partner. De ezt Merkeltől elvárni dőreség. Van azonban esély. Merkel kihívója, Martin Schulz az az ember, aki – lévén szociáldemokrata – nehezen mondhatna nemet, ha mondjuk 2017 őszén, frissen megválasztott kancellárként arra kérik, ugyan mutasson már Németország némi szolidaritást uniós tagtársa(i) iránt. Paradox módon valószínűleg ez a forgatókönyv az utolsó esély arra, hogy a görög válság kezelése racionális útra lépjen.
