Leleplezett összeesküvés

Mindenről a női kvóta hiánya, és a Nagy Férfi-összeesküvés tehet?

Az átideologizált szóhasználat a nyelven át hat a gondolkodásra. A szavak kerékbe törése korántsem új keletű dolog, és az sem szokatlan, hogy bizonyos – létező – jelenségek fontosságát úgy próbálják felnagyítani egyes mozgalmak, hogy külön nevet adnak nekik. Itt egy mai példa, a „mansplaining”. Az angol kifejezés a „férfi” és a „magyarázni” szavak összevonásából született, és azt a jelenséget írja körül, amikor egy férfi atyáskodón, vélt fölényét kimutatva érvel egy nővel szemben. E szószörnyeteget a radikális feministák próbálják meghonosítani egy ideje Magyarországon, mérsékelt sikerrel, így az elnyomást leleplezni hivatott fordulat ma már inkább bélyegként használatos az internetes fórumokon. Nagyobb sikere van a már bevett kifejezések befeketítésének: így vált szitokszóvá az eredetileg jogi fogalom, a privilégium, illetve a férfias férfiakat jelölő macsó kifejezés. Ezek a szavak ma a küldetés szavai: segítenek feltárni az elnyomók összeesküvését.

Antoni Rita nemrég véleménycikkben (Csak kvótát ne! De akkor mit?, MN, február 1.) állt ki a parlamenti női kvóta mellett lapunk hasábjain, és számomra úgy tűnt, ő is az örök defenzívából érvelők hibájába esett, miszerint minden bajért – még a bennünk lévő rosszért is – a rendszer a felelős, eredményeink viszont csakis a sajátjaink. Miért nem bizonyulnak a női politikusok kevésbé korruptnak a férfiaknál? Mert férfirendszer van! Miért kisebbek a politikai lövészárkok a skandináv országokban? Mert több a női döntéshozó!

Egyszerű kérdések, egyszerű válaszok. Hogy Finnország gazdagabb nálunk, az az 1907-ben bevezetett női választójognak és a társadalmi szolidaritásnak köszönhető. Bezzeg hazánkban csak 1920-tól szavazhatnak a nők, és most is kirekesztjük őket – logikus, hogy ezért vagyunk szegények. Hozzátehetnénk: Finnországban nagyságrendekkel több a tengerihal-fogyasztás, és kevesebb a forró, aszályos nyár is, vélhetően szintén a fokozott női politikai részvételnek köszönhetően. De akkor mi magyarázza, hogy az efféle reformokat 1917-ben bevezető Azerbajdzsán lakói a magyar GDP felén tengődnek, a nőknek csak 1971-ben választójogot adó Svájc viszont a világ leggazdagabb országa? Lehet, hogy a válasz inkább az ügyesebben megúszott háborúkban, a Marshall-segélyben vagy a vasfüggöny hiányában keresendő, semmint a nők fokozott politikai szerepvállalásában?

A férfiak összezárnak, és kirekesztik a nőket, ötvenszázalékos népességarányukat meghaladó számban vannak döntéshozói szerepben – erre válaszul villantja meg a női kvóta gondolatát számos jogvédő. Kíváncsi lennék, belegondoltak-e valaha, hogy hasonló logika alapján milyen törvények születtek egy szűk évszázaddal ezelőtt Magyarországon. 1920-ban például az akkori társadalommérnökök azt gondolták, a zsidó származású hallgatók vannak a népességarányukhoz mérten túl sokan az egyetemi karokon, ezért indokolt a visszaszorításuk. Hasonló eljárást Rákosiék is alkalmaztak, hogy a proletariátus és a megbízható káderek karrierútját egyengessék. A zsidók és a reakciós burzsoázia visszaszorítása után ezek szerint most a férfiakon van a sor. Csak előtte érdemes belegondolni, hogy mennyibe került az országnak, amikor valaki belekontárkodott az érdemek és ambíciók szabad versenyébe – instant Finnország egyszer sem lettünk tőle.

Cikke végén Antoni Rita kíméletlenül lerántja a leplet a Nagy Férfi-összeesküvésről, deklarálva, hogy a parlamentben dolgozó férfiaknak „a nők kiszorítása és a politikai elit kocsmai haveri körré züllesztése volt a fő törekvésük”. Sok mindent el lehet képzelni a magyar kormányzó elitről, de hogy ez lenne az elsődleges missziójuk, az mindenesetre merész gondolat. „Még nem késő próbálkozni” – böki oda zárszavát erkölcsi magaslata tudatában a szerző a férfiaknak. Womansplaining! – vágná rá egy gyakorlott fórummozgalmár.