Tony Blair az ellenállás arca?

Kétségtelen, Blair a brit politika Gyurcsány Ferencévé vált.

Pár nappal ezelőtt harmincezer katona és rendőr lendült támadásba – masszív amerikai légi támogatással – az iraki Moszulban, hogy hosszú ostrom után a város nyugati feléből is kifüstöljék az Iszlám Állam harcosait. A pár ezer fanatikus által védett óvárosi kerületekben az ENSZ becslése szerint 750 000-en rekedtek, köztük több mint 300 000 gyerek. Történik mindez pár hónap híján tizennégy évvel azután, hogy George W. Bush az Abraham Lincoln repülőgép-hordozón elhíresült beszédében bejelentette: „A küldetés teljesítve.”

Így utólag nézve némileg elhamarkodottnak tűnik a közlés, de legalábbis – alternatív ténynek. Bár az amerikai invázió után Bush gyarmatokra küldött alkirálya, Paul Bremer igyekezett az őslakosok fejébe verni, mi fán terem a szabadság, a szunnita felkelés hamar romba döntötte az amerikai neokonok közel-keleti társadalmi kísérletét. Bizarr, ahogy az akkori döntéshozók közül sokan ma is mintha ebben az alternatív valóságban élnének. Kiemelkedik közülük Tony Blair volt brit miniszterelnök, akinek agyában mintha örök tavasz honolna ott, ahol inkább a mélységes bűntudatnak kellene munkálkodnia. Ő, aki – mint ahogy az a 2016-ban nyilvánosságra hozott Chilcot-jelentésből kiderül – hazugsággal, az amerikai érdekeket teljes mértékben kiszolgálva rángatta bele az Egyesült Királyságot az invázióba, most ismét felbukkant a nagypolitika színpadán. Múlt pénteken történelmi beszédet mondott Londonban (Klára!), és a brexittel szembeni ellenállásra szólította fel a briteket. Ám ha 2017-ben Tony Blair jelenti az ellenállás arcát, akkor a toryk nyugodtan hátradőlhetnek parlamenti padsoraikban: az unióból való kiválás zökkenőmentes lesz.

Kétségtelen, Blair a brit politika Gyurcsány Ferencévé vált. Egyiküknek az iraki háborúval, másikuknak 2006-os „igazságbeszédével” sikerült kiiktatnia magát a közéletből. Viszont legalább maradandót alkottak. Mindkét politikus a klasszikus európai baloldal liberális meghekkelésének kulcsfigurája (Gyurcsány inkább a paródiája), a modern kori politikai PR-nagyüzem lelkes híve. Egy szavuk sem lehet a hamis hírek vagy Donald Trump émelyítő populizmusa, avagy Orbán Viktor hűbéri állama ellen.

Blair volt tán az első európai politikus a kilencvenes évek vezetői közt, akit azzal vádoltak, hogy politikájának lényegévé vált a kommunikáció – a kormányzás helyett. Kommunikációs főgurujához, Alastair Campbellhez fűződik az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló brit döntés-előkészítő, azaz propagandaanyag összeállítása a háború megindítása előtt.

Bár propagandában nem szenvedett hiányt a XX. század, úgy tűnik, az iraki háború előestéjén mutatta meg magát teljes vértezetben egy új típusú hazugságipar, amely a modern szociológiai és pszichológiai kutatásokra alapozza a választók mozgósítását, s egyre gigantikusabb számítógépes adatbázisok (tudjuk, mit olvasol, milyen lapot járatsz, mire keresel a neten, és megtalálunk, hogy elmenjél szavazni a választás napján) segítségével iparosította a politikát.

A New York Times magazinja 2004-ben közölt egy hosszú írást ifjabb Bush új vezetői stílusáról, amelyben szerepel egy döbbenetes idézet. Az elnök egyik névtelenül nyilatkozó politikai főtanácsadója – többek szerint Karl Rove kabinetfőnök-helyettesről és kampánygururól van szó (mozgósítási technikáit gyaníthatóan sokat tanulmányozta a Fidesz) – így oktatja ki a riportert: „[önök] meg vannak győződve arról, hogy a megoldások az észlelhető valóság körültekintő vizsgálatából következnek. [ ] Ám a világ már nem igazán így működik. Birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk, mi teremtjük meg a saját valóságunkat. És miközben önök – ha úgy tetszik, körültekintően – tanulmányozzák ezt a valóságot, mi ismét cselekedni fogunk, más, új valóságokat teremtve meg, amelyeket aztán önök megint csak tanulmányozhatnak, és így tovább. Mi vagyunk a történelem cselekvői, és uraim, önöknek mindnyájuknak csak az marad, hogy tanulmányozgassák azt, amit mi teszünk.”

Emlékezzünk arra, hogy Paul Wolfowitz akkori amerikai védelmiminiszter-helyettes Irak lerohanását így indokolta: a nem cselekvés nagyobb kockázatokat rejt magában, mint a cselekvés. Sokáig azt hihettük, csak azt állítja a derék Wolfowitz: ütnünk kell, mielőtt minket ütnek le. Ám az előbbi idézet tükrében itt nem a megelőző csapás logikájáról van szó. Inkább a valóság, ha úgy tetszik, az alternatív valóság megteremtésének igényéről.

Amikor az egykori héják vagy éppen a sajtót telehazudozó úgynevezett „hírszerzői közösség” ma Trumpot támadja Amerikában, vagy mi az Orbán teremtette illiberális rémálommal szembesülünk Magyarországon, jusson eszünkbe, hogy amit most látunk, az nem más, mint a 2000-es évek globális hazugságpolitikájának kiteljesedése.

A demagógok és populisták, a XXI. század illiberálisai mind Karl Rove és Alastair Campbell köpenyegéből bújtak elő. És ideje őket oda visszagyömöszölni, Gyurcsánnyal, Tony Blairrel és összes utódaikkal egyetemben.