Blair volt tán az első európai politikus a kilencvenes évek vezetői közt, akit azzal vádoltak, hogy politikájának lényegévé vált a kommunikáció – a kormányzás helyett. Kommunikációs főgurujához, Alastair Campbellhez fűződik az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló brit döntés-előkészítő, azaz propagandaanyag összeállítása a háború megindítása előtt.
Bár propagandában nem szenvedett hiányt a XX. század, úgy tűnik, az iraki háború előestéjén mutatta meg magát teljes vértezetben egy új típusú hazugságipar, amely a modern szociológiai és pszichológiai kutatásokra alapozza a választók mozgósítását, s egyre gigantikusabb számítógépes adatbázisok (tudjuk, mit olvasol, milyen lapot járatsz, mire keresel a neten, és megtalálunk, hogy elmenjél szavazni a választás napján) segítségével iparosította a politikát.
A New York Times magazinja 2004-ben közölt egy hosszú írást ifjabb Bush új vezetői stílusáról, amelyben szerepel egy döbbenetes idézet. Az elnök egyik névtelenül nyilatkozó politikai főtanácsadója – többek szerint Karl Rove kabinetfőnök-helyettesről és kampánygururól van szó (mozgósítási technikáit gyaníthatóan sokat tanulmányozta a Fidesz) – így oktatja ki a riportert: „[önök] meg vannak győződve arról, hogy a megoldások az észlelhető valóság körültekintő vizsgálatából következnek. [ ] Ám a világ már nem igazán így működik. Birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk, mi teremtjük meg a saját valóságunkat. És miközben önök – ha úgy tetszik, körültekintően – tanulmányozzák ezt a valóságot, mi ismét cselekedni fogunk, más, új valóságokat teremtve meg, amelyeket aztán önök megint csak tanulmányozhatnak, és így tovább. Mi vagyunk a történelem cselekvői, és uraim, önöknek mindnyájuknak csak az marad, hogy tanulmányozgassák azt, amit mi teszünk.”
Emlékezzünk arra, hogy Paul Wolfowitz akkori amerikai védelmiminiszter-helyettes Irak lerohanását így indokolta: a nem cselekvés nagyobb kockázatokat rejt magában, mint a cselekvés. Sokáig azt hihettük, csak azt állítja a derék Wolfowitz: ütnünk kell, mielőtt minket ütnek le. Ám az előbbi idézet tükrében itt nem a megelőző csapás logikájáról van szó. Inkább a valóság, ha úgy tetszik, az alternatív valóság megteremtésének igényéről.
