A mai magyar oktatási rendszer a Rákosi- és a Kádár-korszak, azaz gyakorlatilag alapítása óta meglévő jellemzőit hordozza magán, afféle élő kövületként. Látott szebb napokat, különösen a hosszan elnyúló gulyáskommunizmus éveiben, amely a most nyugdíjba vonuló tanártársadalmat kinevelte, de sajnos 26 évvel a rendszerváltás után sem volt képes a megújulásra. Máig meghatározó az internacionalista, a múltat végképp eltörölni hivatott „anyagtudomány”, amelynek átadására a kommunisták 1948-ban sebtében létrehozták a kiegyenlített tudást közvetítő klebelsbergi tantervet leváltó, mára nyögvenyelőssé vált, rutintananyaggá kövesült torzót. A jó szándék, illetve a kényszer szülte „modernizálás” azóta sem tudta helyrepofozni az alapítás során elkövetett rendszerhibákat, és mára végképp időszerűtlenné vált a toldozgatás.
Aki élt huzamosabb ideig külföldön, megtapasztalhatta a tudás mibenlétének és átadásának gyökeres változását. A gazdag nyugati társadalmak – különösen a múlt század 90-es éveiben a hidegháború nyereségét agyelszívásba fektető Egyesült Államok – a szellemi elitjüket Nyugat- és Közép-Európából szerezték be. Korábban a brit, német, olasz kutatók tolongtak a vezető amerikai élettudományi intézetek által meghirdetett állásokért, de a 2000-es évekre ez a lelkesedés elapadt, és sokan visszatértek hazájukba. Hoztak-e magukkal a tengerentúlról tananyagváltó tapasztalatot?
Valójában nem volt mit ellesni, mert Amerika a saját szellemi elitjét sem volt képes soha kitermelni. Mindössze annyi történt, hogy az európaiak távozása után – meglehetősen pragmatikusan – ázsiai szakemberekkel töltötték fel a számunkra, „jöttmentek” számára jól fizető kutatói álláshelyeket. Úgy tűnik, minden nemzetformáló előzmények nélküli társadalom olyan oktatási formába fagy be, hogy az onnan kikerülők előbb-utóbb a rendszer elvárásaihoz idomuló szolgává, szolgáltatóvá vagy éppen fogyasztóvá válnak.
Ami a szerves tudásátadást illeti, az – éppúgy, mint a régebbi korokban – a XXI. században is csak mester és tanítvány együtt végzett munkáján alapulhat. Ennek az alapelvnek az érvényesítésére megörökölt iskolarendszerünk teljességgel alkalmatlan. Inkább tűnik fiataljaink gyűjtőfogházának arra az időre, amíg a szülők a kenyérre- – és a rendszer fenntartására – valót megkeresik. Így marad a versenyfutás vagy még inkább a vesszőfutás a majdan versenyképes emberi erőforrás előállításáért. A gyerekek legjobb esetben a minden pillanatban megélt stresszhelyzetek kezelését tudják elsajátítani, minimális, az életben használható tudás megszerzése nélkül, mert a tananyag nemcsak az élettől, de a magyar észjárástól is idegen: aránytalan mértékben hordozza a szocialista embertípus materialista beidegződéseinek sulykolását.
