Az ellenzék azért sem tudja Orbán Viktort legyőzni, mert egyelőre még azt sem döntötte el, mit is kifogásol igazából a kormányfőn. Míg egyes ellenzékiek szerint a Fidesz kommunista, és mindent behálózó állammal fojtaná el a magánszférát, addig mások neoliberálisnak tartják a kormányt, amely éppen leépítené az amúgy is gyenge magyar jóléti állam utolsó maradványait. Egy ilyen vitának azonban két szempontból sincs sok értelme. Egyrészről a Fidesszel nem az a gond, hogy nagy vagy kicsi államot építene; másrészről az állam nagyságáról folyó vita akadémikus okoskodás, elvégre egy állam sikerességéről még nem mond el sokat az újraelosztás mérete.
Orbán Viktort persze mindenképpen felesleges kommunizmussal, etatizmussal vádolni, ő ugyanis bizonyosan nem nagy államot épít. A Fidesz éppen ellenkezőleg, teljességgel magánosította az államot, amelyet ma egy szűk baráti társaság ural. A libertariánusok nagy vágya, az állam totális privatizációja gyakorlatilag egészen a jegybankig érően megvalósult a Fidesz kormányzása alatt, azaz legkevésbé éppen libertariánus alapról lehet kritizálni a rendszert. Természetesen a fideszesek piacgazdasága olyasmi, mint amikor Mobutu Sese Seko kongói diktátor egy németországi útján a meggazdagodását firtató kérdésekre azt mondta egykoron, hogy „tudják, én kapitalista vagyok”. A piacgazdaság torzulásaiért vagy a civil szféra elnyomásáért viszont semmiképp sem holmi „nagy állam” a felelős, hanem éppen az állam teljes hiánya. Nincs hatékony közigazgatás vagy független ügyészség, és a jóléti feladatok többségét a magyar állam alig vagy egyáltalán nem látja el. Aki a magyar oktatásra, egészségügyre vagy vasútra ránéz, az igazán nem egy nagy államot, azaz mondjuk az osztrák vagy a dán típusú jóléti rendszert látja maga előtt. Azon magyarországi liberálisok és konzervatívok, akik Orbánt etatizmussal vádolják, nem veszik tehát figyelembe, hogy a jelenlegi magyar rendszer nem az állam, hanem az államot megkaparintó magánérdekek erejéről szól. Kontraproduktív ilyen közegben kádározni vagy kommunistázni, mert azt az illúziót kelti, mintha Orbán tényleg erős, működő jóléti államot építene. Mindezt azonban már maga az adórendszere cáfolja: „nagy államokban” ugyanis nem egykulcsos, csak a felső középosztálynak kedvező adórendszer van érvényben.
A nagy vagy kis államról szóló vita persze Orbántól függetlenül is felettébb értelmetlen. Politikai filozófiai szemináriumokon érdekes lehet a téma, de egy állam erejét, működőképességét, polgárainak jólétét csak részben ez határozza meg. Mindegyik modellből ismerhetünk működő és működésképtelen konkrét példákat. Ausztria például igencsak „nagy állam”, nagy bürokráciával, jelentős újraelosztással, állami jelenléttel, magas adókkal – és jól működik. Görögország szintén „nagy állam” (volt) – és nem működik. Svájc kifejezetten „kis állam”, ahol a kantonok paraszti szabadságának hagyománya miatt nem az állami, hanem az egyéni szerepvállalás a meghatározó, ennek megfelelően az adók is alacsonyak – és ez teremt igen magas jólétet. A jelcini Oroszország szintén „kis állam” volt, amely az élet számos területéről teljességgel kivonult – és nem is működött. Pusztán az állami beavatkozás mérete tehát még nem mutatja meg, hogy mennyire élnek jól az állampolgárok.
Az persze mindenképp bizonyos, hogy olyan állam, amely a jóléti rendszereket tudatosan lebontja, az állami közigazgatást párt- és magánérdekek szolgálatába állítja, és kizárólag a társadalom felső tíz százaléka érdekében politizál (a többieket pedig, amint egy fideszes főideológus őszintén meg is mondta egykoron, „az út szélén hagyják”), eleve le is mond annak igényéről, hogy a társadalom széles rétegeit vonja be a középosztályosodás folyamatába. Ahol csak a felső tíz százaléknak kedveznek, semmiképpen sem beszélhetünk középosztályról.
Az állam feladata, hogy olyan kereteket hozzon létre, amelyben polgárai jólétben élhetnek. Ezt általában a szociáldemokrata meghatározottságú jóléti államok (Ausztria, Dánia, Svédország stb.) jobban el tudják érni, de számos példa van arra, hogy éppen az állam háttérbe vonulása segít. Magyarországon azonban sem jóléti újraelosztásról, sem az egyéni érdekeknek szabad utat engedő liberális államról nem beszélhetünk. Ha az ellenzék mégis folyamatosan arról polemizál még mindig, hogy milyen államot is épít Orbán Viktor, akkor teljességgel félreismeri a helyzetet. Ő ugyanis nem államot épít. Ez rendszerének lényege és legfőbb problémája.
Lehet arról vitatkozni, hogy egy forráshiányos, periferikus országban, ahol a középosztály nemcsak vékony, de anyagi helyzetét, s így lehetőségeit tekintve még a görög vagy portugál középosztály életszínvonalát sem éri el, „nagy” vagy „kicsi” államot kell-e építeni; és hogy az egyéni felelősségvállalás számára kell-e csupán a kereteket megteremteni, vagy az újraelosztással jobban lehet a szegénységet csökkenteni – de egy ilyen vitának nem Orbán Viktorral szemben, hanem csak utána van értelme. Akár kicsi, akár nagy – az államiságot kell ugyanis először visszaállítani Magyarországon, hogy aztán szocdem és konzervatív felfogások az állam mibenlétéről összecsaphassanak.
