A közelmúltban mutatták be a hazai mozikban is a Jackie című filmet, amely a John F. Kennedy meggyilkolását követő napokat jeleníti meg a talán leghíresebb first lady szemszögéből. Ennek a valós eseményeket bemutató alkotásnak a megtekintése után aligha vágyna bárki is az amerikai elnökfeleség szerepére – ugyan ki akarna félrelépéseket is tűrve, diplomáciai kellékként funkcionálni a férje oldalán, akinek a politikai siker érdekében rendezett családi életet kell a kirakatba tennie? A Natalie Portman által megszemélyesített Jacqueline Kennedy, akinek még a gyászát sem hagyják úgy megélni, ahogy számára legjobb volna, végtelen cinizmussal különbözteti meg a valóságot és a megjeleníthető-megjelenítendő látszatot. Minden percben forgatókönyv nélküli szerepet játszik.
Történészek és politikai elemzők egybehangzón állítják, hogy ez a legnehezebb a mindenkori first lady-szerepben: nem hivatalos pozíció, nem tartozik hozzá munkaköri leírás, így annak, aki belecsöppen, saját hajlamai és belátása szerint kell alakítania. Ez persze lehetőségeket is hordoz magában, ám hivatkozási alap híján az eredmény szabadon kritizálható. Az amerikai elnökfeleség ugyanis, aki az egész életét vizslató tekintetek kereszttüzében éli, a nemzet anyja, és többszörösen csapódik le rajta az aktuális korszaknak megfelelő kollektív nő- és anyakép: idealizálható, egyben mindenért hibáztatható, démonizálható. Ahogy Lady Bird Johnson fogalmazott: „A first lady mindig is egy fizetés nélkül dolgozó közszolga volt, akit egyetlen személy választott, a férje.” Szerepe egy szakértő szerint „az önkéntes munka legbizarrabb formája” – sőt, tehetjük hozzá, még csak nem is mindig önkéntes.
Az elmúlt napok sajtóértesülései alapján úgy tűnik, hogy Melania Trump személyével a vonakodó first ladyk sora bővül: a sorban a második, nem amerikai születésű elnökfeleség kifejezetten irtózik a nyilvános közéleti szereplésektől, és amikor mégis rákényszerül, enyhén szólva boldogtalannak látszik a helyzettől. Így volt ezzel az 1849-ben beiktatott Zachary Taylor felesége, Margaret is: a mélyen vallásos asszony buzgón imádkozott, hogy férje veszítse el a választást. Miután Taylor a második hivatali évében elhunyt, feleségét vádolták azzal, hogy megmérgezte – csak jóval később sikerült bizonyítani ennek valótlanságát. Még tragikusabb a kettővel későbbi first lady, Jane Pierce története: ő sem vágyott a Fehér Házba, mert a politikát az ördög művének tartotta, és ezt a meggyőződését tovább erősítette, hogy nem sokkal a beiktatás előtt vonatbalesetben elveszítette egyetlen életben maradt gyermekét. Az 1945-ben elnökfeleséggé vált Bess Truman is rettegett a nyilvánosságtól, mert félt, hogy szégyellt családi titka, apja öngyilkossága kiderül. Harry Truman egy alkalommal úgy talált rá, hogy magánleveleiket dobálta a kandallóba.