A közelmúltban mutatták be a hazai mozikban is a Jackie című filmet, amely a John F. Kennedy meggyilkolását követő napokat jeleníti meg a talán leghíresebb first lady szemszögéből. Ennek a valós eseményeket bemutató alkotásnak a megtekintése után aligha vágyna bárki is az amerikai elnökfeleség szerepére – ugyan ki akarna félrelépéseket is tűrve, diplomáciai kellékként funkcionálni a férje oldalán, akinek a politikai siker érdekében rendezett családi életet kell a kirakatba tennie? A Natalie Portman által megszemélyesített Jacqueline Kennedy, akinek még a gyászát sem hagyják úgy megélni, ahogy számára legjobb volna, végtelen cinizmussal különbözteti meg a valóságot és a megjeleníthető-megjelenítendő látszatot. Minden percben forgatókönyv nélküli szerepet játszik.
Történészek és politikai elemzők egybehangzón állítják, hogy ez a legnehezebb a mindenkori first lady-szerepben: nem hivatalos pozíció, nem tartozik hozzá munkaköri leírás, így annak, aki belecsöppen, saját hajlamai és belátása szerint kell alakítania. Ez persze lehetőségeket is hordoz magában, ám hivatkozási alap híján az eredmény szabadon kritizálható. Az amerikai elnökfeleség ugyanis, aki az egész életét vizslató tekintetek kereszttüzében éli, a nemzet anyja, és többszörösen csapódik le rajta az aktuális korszaknak megfelelő kollektív nő- és anyakép: idealizálható, egyben mindenért hibáztatható, démonizálható. Ahogy Lady Bird Johnson fogalmazott: „A first lady mindig is egy fizetés nélkül dolgozó közszolga volt, akit egyetlen személy választott, a férje.” Szerepe egy szakértő szerint „az önkéntes munka legbizarrabb formája” – sőt, tehetjük hozzá, még csak nem is mindig önkéntes.
Az elmúlt napok sajtóértesülései alapján úgy tűnik, hogy Melania Trump személyével a vonakodó first ladyk sora bővül: a sorban a második, nem amerikai születésű elnökfeleség kifejezetten irtózik a nyilvános közéleti szereplésektől, és amikor mégis rákényszerül, enyhén szólva boldogtalannak látszik a helyzettől. Így volt ezzel az 1849-ben beiktatott Zachary Taylor felesége, Margaret is: a mélyen vallásos asszony buzgón imádkozott, hogy férje veszítse el a választást. Miután Taylor a második hivatali évében elhunyt, feleségét vádolták azzal, hogy megmérgezte – csak jóval később sikerült bizonyítani ennek valótlanságát. Még tragikusabb a kettővel későbbi first lady, Jane Pierce története: ő sem vágyott a Fehér Házba, mert a politikát az ördög művének tartotta, és ezt a meggyőződését tovább erősítette, hogy nem sokkal a beiktatás előtt vonatbalesetben elveszítette egyetlen életben maradt gyermekét. Az 1945-ben elnökfeleséggé vált Bess Truman is rettegett a nyilvánosságtól, mert félt, hogy szégyellt családi titka, apja öngyilkossága kiderül. Harry Truman egy alkalommal úgy talált rá, hogy magánleveleiket dobálta a kandallóba.
Mrs. Trump a férj által megalázott feleségek sorában sem az első: Grace Coollidge-nek, az 1923-ban beiktatott elnök feleségének az esküvő után férje 52 darab lyukas zoknit adott át. A szorgos stoppolást máig fennmaradt fotókon örökítették meg, és Calvin Coolidge elnök a későbbiekben is elvárta az asszonytól a konzervatív feleség szerepében való példamutatást. Pat Nixonnak sem jutott jobb sors: férje a beszédeiben többször nyilvánosan megalázta, és végül olyannyira elfonnyadt a Fehér Házban, hogy még hivatalos portréján is feltűnően szomorú az arca. Előfordult ugyanakkor, hogy a konzervatív first ladyk is meghaladták a rájuk kényszerített szerepet: például az egyébként tradicionális háziasszony Mamie Eisenhower meggyőzte férjét, határolódjon el a vélt vagy valós kommunisták ellen boszorkányüldözést folytató McCarthy szenátortól.
Akadtak azonban olyan first ladyk is, akik örömmel várták a szerepet és a vele járó társadalmi felemelkedést. Sarah Polk 1845-ben kijelentette: „Ha bejutok a Fehér Házba, soha többé nem fogok háztartással bajlódni vagy vajat köpülni”. Mary Lincolnt már-már kezdték annyira meggyűlölni a költekezései miatt, mint annak idején Mária Antóniát. Megözvegyülve viszont koldusbotra jutott, a fényűző bútorokat, műtárgyakat, porcelánokat kénytelen volt eladni – ezeket aztán Jackie Kennedy vásárolta vissza, aki saját tévéműsorában a nemzet háziasszonyaként vezette körbe az érdeklődőket az általa felújított patinás épületben.
Néhányan náluk is tovább mentek, és mivel akkoriban nőként saját jogon aligha építhettek volna karriert, jobb híján vonakodó férjüket hajszolták az elnöki posztra. Közülük kiemelkedik Helen Taft, aki egyenesen felkereste Rooseveltet, és megkérte, hogy ne nevezze ki a férjét a Legfelsőbb Bíróságra. Ő volt az első first lady, aki ott ült az elnök mellett a beiktatási hintóban. Szegény Howard Taft azonban egyáltalán nem érezte jól magát a Fehér Házban, bánatában egyre többet evett, és ő lett minden idők legkövérebb amerikai elnöke. Vele ellentétben Edith Wilson az ambíciójával inkább használt, mintsem ártott férjének: amikor Woodrow Wilson 1919-ben agyvérzést kapott, az asszony, hogy eltitkolja férje állapotának súlyosságát, több mint egy éven keresztül kapuőrként tartotta tőle távol a nyilvánosságot, és, noha emlékirataiban ezt szerényen tagadja, politikai döntéseket is hozott helyette. Vele lojálisak voltak a politikusok és az orvosok, nem mond(at)ták ki Wilson alkalmatlanságát, de nem minden elnökfeleség úszta meg ilyen könnyedén (nem definiált) hatásköre túllépését. Rosalynn Carter, a magát máig feministának valló Jimmy Carter felesége az első first lady volt, aki önállóan képviselte az Egyesült Államokat: Dél-Amerikába tett útja során államfőkkel találkozott, és – nem szorítkozva Jackie szerepére, aki művelt háziasszonyként De Gaulle-lal a francia kultúráról társalgott – politikai kérdéseket vitatott meg velük. Visszatértekor dühödt kritikaáradat várta: a felháborodók amiatt zúgolódtak, hogy Rosalynnt senki sem választotta meg.
Ez ellen tett Hillary Clinton, aki nem érte be az elnökre tett akár nyílt, akár titkolt befolyással, vagy a nők számára történelmileg kijelölt egyedüli nyilvános szereplési lehetőséggel, a kétségtelenül nemes, ám a politikai rendszert biztonságosan érintetlenül hagyó jótékonykodással (Martha Washington nagy összegeket adományozott veteránoknak, Betty Ford segítőintézményt alapított alkoholisták számára, Lady Bird Johnson városokat szépített, Nancy Reagan a drogfogyasztás ellen kampányolt). Nem dőlt be a közvetett női hatalom mítoszának, nem egy sikeres férfi mögött akart állni, hanem ő maga akart sikeres lenni. A first ladyk közül elsőként a férfiakkal egy mezőnyben szállt versenybe: saját jogán önálló politikai karriert épített, szenátornak választatta meg magát, külügyminiszter volt, majd kis híján ő lett az USA első női elnöke.
Utóbbi lécet viszont már nem sikerült megugrania, de ez még nem ok arra, hogy elfelejtsük, hogyan fogalmazott Barbara Bush egy 1990-es beszédében: „Lehet, hogy itt ül valaki a közönség soraiban, aki egyszer a nyomdokaimba lép, és az elnök oldalán bekerül a Fehér Házba. Minden jót kívánok az úrnak.” Láthatjuk, hogy a történelem során az elnöki házastársak sokszor és sokat alakítottak a szerepen és annak közmegítélésén – de az igazi újdonság mégiscsak az, ha a first lady helyett egy first gentlemant üdvözölhetünk egy női elnök oldalán.
