További probléma, hogy a cikkben a szerző nem mondta meg pontosan, kikre használja a populista jelzőt. Többnyire csak jobboldali radikálisokat említett a szövegben, baloldali populistákról pedig csak Spanyolország, Portugália, Görögország és Ciprus esetében írt. Pedig mind Németországban, mind Franciaországban relatíve erősek a baloldali radikálisok, a Die Linke és Jean-Luc Mélenchon kommunistái hosszú ideje szereplői az ottani politikai életnek. Arról nem is beszélve, hogy a radikális pártokkal szembeni harc egyik lehetséges eszköze a retorikájuk átvétele, beemelése a fősodorba. A Boros által dicsőített szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok nem amiatt egyre sikeresebbek, mert vége a liberális demokrácia válságának, hanem azért, mert egyre populistább hangnemben politizálnak – gondoljunk csak a korábbi kijelentéseivel ellentétesen cselekvő Angela Merkel német kancellárra vagy a radikalizálódó Mark Rutte holland miniszterelnökre.
Boros ráadásul számos feltételhez köti, hogy 2017 valóban a liberális demokrácia éve legyen. Jó eséllyel ezeknek csak kisebb hányada teljesül, ha egyáltalán, s így borulhat az egész koncepció, amely, meglehet, téves feltételezésre épült. Továbbgondolásra érdemes kérdés viszont az, hogy valóban válságba jutott-e a liberális demokrácia, vagy csupán felnagyítjuk az elmúlt évek eseményeit, és tendenciaként magyarázzuk azokat.
