Már sokféleképpen nevezték az idei esztendőt. Orbán Viktor miniszterelnök a lázadás évének, az ENSZ a fenntartható turisztikai fejlesztések esztendejének, az ENSZ főtitkára, António Guterres szerint pedig a békéről fog szólni az idei tizenkét hónap. A legmeglepőbb jóslat azonban a Policy Solutions stratégiai igazgatójától, Boros Tamástól származik. A 168 Óra március 2-i számában azt írta: 2017 a liberális demokrácia éve lesz.
Nézzük részletesebben! Boros szerint igaz ugyan, hogy úgy fest, a populista erők előretörtek Nyugat-Európában, ám valójában „érzékelési késésben vagyunk, hiszen a trend korábban érte el csúcspontját”. Közvélemény-kutatási adatokra hivatkozik: a jobboldali populista pártok támogatottsága csökkent 2016-ban az előző évekhez képest, majd Belgium, Németország, Nagy-Britannia, Finnország és több mediterrán állam példáját is felhozza a gyengélkedő populisták elméletét alátámasztandó. A holland, francia, német és norvég választásoktól – ezeket gondolja Európa idei fontos voksolásainak – sem tart. Nyugaton „a szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok az elmúlt hónapok során éppen erősödőben, nem pedig eltűnőben vannak” – véli a politikai elemző, s cikkét azzal zárja, hogy ha nem lesz válság, akkor nem lesz újabb menekülthullám sem, és nem lesz több terrorcselekmény sem, vagyis a liberális demokrácia uralja majd Nyugat-Európát 2017-ben is.
Derűlátó írásában azonban Boros Tamás többször is figyelmetlen, vagy pedig könnyedén elsiklik bizonyos tényezők felett. Alapvetően közvélemény-kutatási adatokra hivatkozva ír arról, hogy visszaestek a populisták. Ezzel két nagyobb gond van. Az egyik, hogy a közvélemény-kutatásokba vetett bizalom a közelmúlt eseményeivel (brexitnépszavazás, amerikai elnökválasztás) kapcsolatos kapitális mérési hibák miatt jelentősen csökkent. Nem csoda, hogy Róna Dániel politológus-közgazdász blogot indított a közvélemény-kutatások romló imázsát ellensúlyozandó. Másrészt Boros azt sem veszi figyelembe, hogy választásokhoz közeledve a radikális pártok népszerűsége mindig csökken, míg ciklusok közepén szárnyalnak. Ennek oka, hogy a választók egy része ugyan kedveli az említett politikai alakulatokat, de nem szívesen bízná rájuk az országot. Boros Martin Schulz és Angela Merkel népszerűségét is összevetette, holott Németországban nem közvetlenül választják a kancellárt, így ennek az adatnak nincs túl nagy jelentősége.
További probléma, hogy a cikkben a szerző nem mondta meg pontosan, kikre használja a populista jelzőt. Többnyire csak jobboldali radikálisokat említett a szövegben, baloldali populistákról pedig csak Spanyolország, Portugália, Görögország és Ciprus esetében írt. Pedig mind Németországban, mind Franciaországban relatíve erősek a baloldali radikálisok, a Die Linke és Jean-Luc Mélenchon kommunistái hosszú ideje szereplői az ottani politikai életnek. Arról nem is beszélve, hogy a radikális pártokkal szembeni harc egyik lehetséges eszköze a retorikájuk átvétele, beemelése a fősodorba. A Boros által dicsőített szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok nem amiatt egyre sikeresebbek, mert vége a liberális demokrácia válságának, hanem azért, mert egyre populistább hangnemben politizálnak – gondoljunk csak a korábbi kijelentéseivel ellentétesen cselekvő Angela Merkel német kancellárra vagy a radikalizálódó Mark Rutte holland miniszterelnökre.
Boros ráadásul számos feltételhez köti, hogy 2017 valóban a liberális demokrácia éve legyen. Jó eséllyel ezeknek csak kisebb hányada teljesül, ha egyáltalán, s így borulhat az egész koncepció, amely, meglehet, téves feltételezésre épült. Továbbgondolásra érdemes kérdés viszont az, hogy valóban válságba jutott-e a liberális demokrácia, vagy csupán felnagyítjuk az elmúlt évek eseményeit, és tendenciaként magyarázzuk azokat.
