Egy beszéd utóélete

A kormány kritikusainak is mondaniuk kell valamit a bevándorlás problémájáról.

Orbán Viktor miniszterelnök 2017. február 28-án beszédet tartott a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara rendezvényén. A beszéd bizonyos elemeire az ellenzéki sajtóban és a közösségi médiában is heves reakciók születtek.

Írtam erről a Facebookon egy rövid szöveget. Néhány nap alatt 353 érzelmi reakció és 87 megosztás lett ennek eredménye, valamint az, hogy az országos médiában a legkülönbözőbb helyeken jelent meg tudósítás arról, amit írtam ismerőseim számára.

Tőlem függetlenül vita bontakozott ki a miniszterelnök beszédének „etnikai homogenitásra” vonatkozó részei felett. A beszéd szövegvariánsaiban hol az „etnikai”, hol a „kulturális” kifejezés volt olvasható. Én először a második ismeretében reagáltam, majd látva, hogy az eredeti kifejezés az első, leszögeztem annak vállalhatatlanságát, fenntartva, hogy az ügyről egyébként lehetett volna értelmes vitát folytatni.

A miniszterelnök „etnikai homogenitás” fogalomválasztása elfogadhatatlan, mert ordas eszmék által foglalt. Ezt a problémát beszédének kontextusa sem oldja fel. Abból ugyan kiderül, hogy Orbán nem olyan Magyarországot vizionál, amelyben csak magyar származásúak élnek, hanem „a bunyeváctól a svábig” sok más európai is, de akkor hogy lehet szó egyáltalán etnikai homogenitásról? Léteznék európai etnikum?

Más szempontból ugyan, de reakciómból az olvasók egy része nem azt olvasta ki, amit mondtam, hanem azt, amit hallani akart. Példa erre, amikor a bulvármédiában az jelent meg, hogy Ungváry „elhatárolódott magától” és „megtört” – azért, mert egy második posztban kifejezte felháborodását amiatt, hogy a miniszterelnök valójában nem a „kulturális”, hanem az „etnikai” kifejezést használta.

Továbbra is érvényesnek tartom írásom lényegét. Őszinte beszédre szeretném késztetni a demokratákat az iszlám vallású bevándorlók tömeges integrációjáról. Egyrészt azért, mert az iszlám nem pusztán vallás, hanem politikai rendszer alapja is. Az iszlám joga, a saría egyben az állami jogrendszer alapja, és egyedül Tunézia olyan muszlim többségű állam, ahol az alkotmány ezt nem tartalmazza. Az iszlám tehát politikafelfogás is, és mint ilyen (ameddig a saríán alapul), nem összeegyeztethető a felvilágosodás óta létező és a nyugati világot jellemző értékrenddel. Nyilvánvaló, hogy nem minden muszlim vélekedik egyformán a saría alkalmazásáról, de ettől még fontos lenne megvitatni, hogyan viszonyuljon egy demokrácia a nem demokratikus országokból érkező bevándorlókhoz. Azért is kell az őszinte beszéd, mert szinte kizárt, hogy az európai választópolgárok többsége támogatná azt a politikát, amely az iszlám bevándorlás következtében rájuk zúduló, teljesen egyenlőtlen arányban megoszló integrációs feszültségeket fokozná. Ezek a feszültségek a szélsőjobboldali válaszokat fogják népszerűsíteni, ami végső soron az Európai Unió destabilizálásához vezet. Ezért politikailag helyesnek tartom, ha ezt a folyamatot fékezik és ellenőrzés alatt tartják.

A magyarországi határzár indokolt lépés volt, hiszen a schengeni szerződés kötelezte erre Magyarországot. Még akkor is így van ez, ha a menekültek nem maradtak volna Magyarországon. A határzárat ugyanis előbb-utóbb úgyis felépítették volna, csak éppen az osztrák–magyar határszakaszon, ami Magyarország szempontjából sokkal rosszabb.

Hangsúlyoznom kell, hogy a vitának nem tárgya a kormányzati gyűlöletkampány, az ennek címén ellopott milliárdok, a menekültek emberi méltóságának szándékos és tudatos sárba tiprása. Ezek tények, el kell azonban választani őket attól a kérdéstől, amit az iszlám bevándorlás jelent. A bevándorlók túlnyomó többsége ugyanis ebből a kultúrából érkezik. És érkezni fog, egyre nagyobb számban.

Nyilvánvaló, hogy a bevándorlás teljes megszüntetése lehetetlen. Nyugat-Európa lakossága drámaian fogy, emellett egyre növekszik a képzett munkaerő iránti igény. Magyar szempontból a demográfiai folyamatok az átlagnál is aggasztóbbak. Valakiket tehát előbb-utóbb mindenképp be kell majd telepíteni, de nem mindegy, hogyan készül fel az ország erre a folyamatra. Az sem mindegy, miként kapcsolódik majd ez a folyamat a szomszédos országokban élő magyarok helyzetéhez, mennyiben tekinthetők ők e bevándorlás kívánatos alanyainak. Erről a politika máig mély hallgatásba burkolódzik, holott a kérdés tisztázása nemzeti érdek.

Ugyanez a helyzet a közmunkaprogram, sőt, a garantált alapjövedelem esetében is. Előbbi kapcsán nyilvánvalók a visszaélések és a közmunkások jogállásának problémái. Ez azonban semmit sem változtat azon, hogy a magyar államnak bizonyos esetekben kötelessége foglalkoztatást biztosítania, mégpedig főleg ott, ahol a munkanélküliek annyira elesettek, hogy piaci foglalkoztatásuk akkor sem volna megoldható, ha lenne a helyszínen munkaalkalom. Vannak falvak, ahol a szociális étkeztetés költségeinek felét-kétharmadát kitermelik ezekkel a munkákkal. Ezen túl pedig elfoglaltságot adnak azoknak, akikről a társadalom többsége lemondott, értelmet adva ezzel mindennapjaiknak. Lehet, sőt kell is a részleteket vitatni, de biztos, hogy a munkaalapú társadalom még mindig a legjobb megoldás.

Ezzel függ össze a garantált alapjövedelem kérdése is. Sokan ennek a kormányzati elutasítását már önmagában cigányellenes magatartásként értékelik. Szerintem azonban a garantált alapjövedelem mentálisan még annak is kárt okoz, aki kapja, nem beszélve azokról, akiknek az adójából ezt fizetik. Ahogy az uniós pénzek puszta folyósításából sem lehet gazdasági fejlődést csinálni, úgy a garantált alapjövedelemből sem lehet szociális biztonságot teremteni. Csak az tudna ezzel a lehetőséggel élni, aki tudatos, képes hosszú távra tervezni, és nem kiszolgáltatott. Ezek a feltételek éppen ott a legkevésbé adottak, ahol a legnagyobb a nyomor.

A felsorolt kérdésekben az események lefolyása borítékolható. A miniszterelnök mond valamit, ami a demokratáknak elfogadhatatlannak tűnik. Az ellenzék és értelmisége 180 fokkal ellentétes állítást fogalmaz meg, mindent elutasít, és minden esetben látványos kudarcot vall, mert üzeneteit nem tudja országos tiltakozás szintjére juttatni. A miniszterelnök pontosan tudja, milyen kijelentésekkel tud olyan politikai válaszreakciókat előidézni, amelyekkel újra és újra eléri, hogy a többségnek ő tűnjön a jobb, az értelmezhetőbb megoldásnak. Nem mellesleg pedig el tudja érni azt is, hogy az ő felvetései uralják a közbeszédet, nem pedig az ellenzéké. Ez nem is nehéz abban a politikai környezetben, amelyben a nemzeti együttműködés rendszerének legnagyobb politikai kihívója eddig a Magyar Kétfarkú Kutya Párt népszavazás elleni kampánya és a Momentum Mozgalom civil aktivistái által szervezett aláírásgyűjtés volt.

El kellene gondolkodni azon, hogy a korrupciós ügyeken túl csak ez a két mozgalom volt képes hiteles és tömegeket megmozgató akciókra (a Kétfarkú Kutya Párt a „hülye kérdésre hülye válasz” üzenettel tette ezt, amelynek eredményeképp a népszavazáson kiugró számú érvénytelen szavazat született, a Momentum pedig a „nemzeti konzultáció” intézményét tudta a rendszer ellen fordítani). Azoknak, akik az orbáni rendszert fel akarják számolni, nemcsak át kell látniuk azokat a politikai játszmákat, amelyekben a miniszterelnök eddig verhetetlennek bizonyult, hanem valami mást, a realitásokkal összhangban levőt kell mondaniuk az iszlám bevándorlás problémájáról. Pusztán az emberi jogokra hivatkozni hatástalan.