Egy beszéd utóélete

A kormány kritikusainak is mondaniuk kell valamit a bevándorlás problémájáról.

A magyarországi határzár indokolt lépés volt, hiszen a schengeni szerződés kötelezte erre Magyarországot. Még akkor is így van ez, ha a menekültek nem maradtak volna Magyarországon. A határzárat ugyanis előbb-utóbb úgyis felépítették volna, csak éppen az osztrák–magyar határszakaszon, ami Magyarország szempontjából sokkal rosszabb.

Hangsúlyoznom kell, hogy a vitának nem tárgya a kormányzati gyűlöletkampány, az ennek címén ellopott milliárdok, a menekültek emberi méltóságának szándékos és tudatos sárba tiprása. Ezek tények, el kell azonban választani őket attól a kérdéstől, amit az iszlám bevándorlás jelent. A bevándorlók túlnyomó többsége ugyanis ebből a kultúrából érkezik. És érkezni fog, egyre nagyobb számban.

Nyilvánvaló, hogy a bevándorlás teljes megszüntetése lehetetlen. Nyugat-Európa lakossága drámaian fogy, emellett egyre növekszik a képzett munkaerő iránti igény. Magyar szempontból a demográfiai folyamatok az átlagnál is aggasztóbbak. Valakiket tehát előbb-utóbb mindenképp be kell majd telepíteni, de nem mindegy, hogyan készül fel az ország erre a folyamatra. Az sem mindegy, miként kapcsolódik majd ez a folyamat a szomszédos országokban élő magyarok helyzetéhez, mennyiben tekinthetők ők e bevándorlás kívánatos alanyainak. Erről a politika máig mély hallgatásba burkolódzik, holott a kérdés tisztázása nemzeti érdek.

Ugyanez a helyzet a közmunkaprogram, sőt, a garantált alapjövedelem esetében is. Előbbi kapcsán nyilvánvalók a visszaélések és a közmunkások jogállásának problémái. Ez azonban semmit sem változtat azon, hogy a magyar államnak bizonyos esetekben kötelessége foglalkoztatást biztosítania, mégpedig főleg ott, ahol a munkanélküliek annyira elesettek, hogy piaci foglalkoztatásuk akkor sem volna megoldható, ha lenne a helyszínen munkaalkalom. Vannak falvak, ahol a szociális étkeztetés költségeinek felét-kétharmadát kitermelik ezekkel a munkákkal. Ezen túl pedig elfoglaltságot adnak azoknak, akikről a társadalom többsége lemondott, értelmet adva ezzel mindennapjaiknak. Lehet, sőt kell is a részleteket vitatni, de biztos, hogy a munkaalapú társadalom még mindig a legjobb megoldás.

Ezzel függ össze a garantált alapjövedelem kérdése is. Sokan ennek a kormányzati elutasítását már önmagában cigányellenes magatartásként értékelik. Szerintem azonban a garantált alapjövedelem mentálisan még annak is kárt okoz, aki kapja, nem beszélve azokról, akiknek az adójából ezt fizetik. Ahogy az uniós pénzek puszta folyósításából sem lehet gazdasági fejlődést csinálni, úgy a garantált alapjövedelemből sem lehet szociális biztonságot teremteni. Csak az tudna ezzel a lehetőséggel élni, aki tudatos, képes hosszú távra tervezni, és nem kiszolgáltatott. Ezek a feltételek éppen ott a legkevésbé adottak, ahol a legnagyobb a nyomor.

A felsorolt kérdésekben az események lefolyása borítékolható. A miniszterelnök mond valamit, ami a demokratáknak elfogadhatatlannak tűnik. Az ellenzék és értelmisége 180 fokkal ellentétes állítást fogalmaz meg, mindent elutasít, és minden esetben látványos kudarcot vall, mert üzeneteit nem tudja országos tiltakozás szintjére juttatni. A miniszterelnök pontosan tudja, milyen kijelentésekkel tud olyan politikai válaszreakciókat előidézni, amelyekkel újra és újra eléri, hogy a többségnek ő tűnjön a jobb, az értelmezhetőbb megoldásnak. Nem mellesleg pedig el tudja érni azt is, hogy az ő felvetései uralják a közbeszédet, nem pedig az ellenzéké. Ez nem is nehéz abban a politikai környezetben, amelyben a nemzeti együttműködés rendszerének legnagyobb politikai kihívója eddig a Magyar Kétfarkú Kutya Párt népszavazás elleni kampánya és a Momentum Mozgalom civil aktivistái által szervezett aláírásgyűjtés volt.

El kellene gondolkodni azon, hogy a korrupciós ügyeken túl csak ez a két mozgalom volt képes hiteles és tömegeket megmozgató akciókra (a Kétfarkú Kutya Párt a „hülye kérdésre hülye válasz” üzenettel tette ezt, amelynek eredményeképp a népszavazáson kiugró számú érvénytelen szavazat született, a Momentum pedig a „nemzeti konzultáció” intézményét tudta a rendszer ellen fordítani). Azoknak, akik az orbáni rendszert fel akarják számolni, nemcsak át kell látniuk azokat a politikai játszmákat, amelyekben a miniszterelnök eddig verhetetlennek bizonyult, hanem valami mást, a realitásokkal összhangban levőt kell mondaniuk az iszlám bevándorlás problémájáról. Pusztán az emberi jogokra hivatkozni hatástalan.