Öt, négy, három, kettő. Ez nem egy feszült figyelemmel kísért visszaszámlálás, amelynek a végén eldördül a startpisztoly, hanem az egyre csökkenő olimpiarendezési hajlandóság számszerűsített mutatója. Konkrétabban: 2012-re (és az azt megelőző három alkalommal) öt, 2016-ra négy, 2020-ra három város közül választották ki a rendezőt a végső szavazáson, s Hamburg, Róma, valamint Budapest ma hivatalossá váló visszalépése után 2024-re csupán két kandidálóra, Párizsra vagy Los Angelesre voksolhatnak a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagjai.
Hogy a nyári játékok rendezésére pályázók számát tekintve lejtmenetben van az ötkarikás mozgalom, az kétségtelen, még ha közben a reklámbevételek és a nézettségi mutatók emelkednek is: a 2012-es 200 ezerhez képest a tavalyi olimpiát 350 ezer órán át nézték világszerte, a közvetítésekbe bolygónk népességének fele bekapcsolódott. De hiába a csábító tálalás és a külcsín: ha egy rendszeresen összejáró, egyébként remekül elszórakozó baráti társaságban az idő előrehaladtával egyre kevesebben vállalják a házigazda szerepét, el kell gondolkodni azon, nem roppant-e meg valami.
A helyzet nem példa nélküli a sport történelmében. Az 1960-as olimpiáról szóló döntéskor még hét város – köztük Budapest – várta a szavazatok összesítését, majd 1964, 1968 és 1972 előtt számuk négyre apadt, de utóbbival elkezdődött a „visszaszámlálás”: három, kettő, egy. Az 1984-es játékokra csupán Los Angeles vállalkozott, s a hanyatlást nagyrészt akkor is a gazdasági megfontolások és a politika okozta. Ugyanis az 1976-os montreali olimpia gigantikus, egymilliárd dolláros deficittel zárt, amelyet hosszú évekig nyögtek a kanadaiak, s ez óvatosságra intette a pályázni kívánókat. Ráadásul a hidegháborús időszak inkább a bojkottokban, s nem a rendezésben érdekeltek számát növelte.
Az akkori mélypontról a kivezető utat egy spanyol úriember, Juan Antonio Samaranch mutatta meg. A banki szektorból érkező, 1980-tól regnáló NOB-elnök az eseményt is vonzóbbá tette (teret adva például a profi kosárlabdázóknak és olyan népszerű sportágaknak, mint a tenisz), és pénzügyi stabilitást ért el (egyre több szponzori szerződés jöhetett létre). S bár 1988-ra is még csak ketten, 1992-re és 1996-ra már hatan-hatan pályáztak, és utóbbi, az atlantai rendezés után sorozatban negyedszerre mondhatták el a házigazdák, hogy nyereséges olimpián vannak túl. A következő két város, Sydney és Athén azonban túlköltekezett, s a 2004-es görögországi játékok lepusztult létesítményeiről elhíresült képek, majd most a riói állapotokról közzétett friss felvételek sokkal jobban rögzülnek az emberekben, mint az, hogy Londonban példásan megoldották az utóhasznosítást. Márpedig ez sokak számára döntő érv lehet egy népszavazáson, még ha abból, hogy a görögök elrontottak valamit, nyilvánvalóan nem következik is, hogy a hamburgiak, a rómaiak vagy a budapestiek is így járnának.
Többek között ez az a kommunikációs front, amelyben előrelépésre van szükség. Nem elég meggyőzni a nemzeti olimpiai bizottságokat és a politikai vezetőket, az átlagembernek is hatásosan meg kell mutatni a rendezésből adódó előnyöket – ahogy Fürjes Balázséknak, úgy Thomas Bachéknak is. Merthogy a NOB elnöke által élesített reformprogram már fut, a 40 pontból álló Agenda 2020 olcsóbb, gazdaságosabb, fenntarthatóbb olimpiarendezést támogat, amelybe például az is beleférhet, hogy a pályázón kívüli városban, sőt akár a szomszédos országban is legyenek események, ha célszerű egy ottani létesítményt is kihasználni.
Bár a téli olimpia rendezése iránti lelkesedés is csapnivaló – a 2022-esre csak ketten jelentkeztek –, mivel nincs négy éve, hogy Thomas Bach hivatalba lépett, lehetünk egy kicsit türelmesek. Samaranchnak is hosszú időbe telt a reformok véghezvitele. Egy biztos: ahhoz, hogy többen akarjanak olimpiát rendezni, növelni kell a jó példák számát.
