Angela Merkel washingtoni találkozójáról a brüsszeli Politico magazin úgy tudósított, hogy „a nyugati szabad világ vezetőjét fogadja Donald Trump”. Az üzenet egyértelmű: amióta Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nem lehet őt tekinteni a nyugati világ első emberének. Angela Merkelre figyel ezért mindenki. Azonban az a fajta Merkel-kultusz, ami a Politico címét igazolja, nem csupán hamis, de veszélyes is. Angela Merkel politikáját nem szabad a „lehető világok legjobbikaként” beállítani – ez ugyanis minden értelmes rendszerkritika esélyét kizárja, s a rendszerkritikát eleve átengedi a jobbszélnek. Angela Merkel kapcsán ezért inkább arra kell rámutatni, mivel járult hozzá az ő politikája a jelenlegi európai válsághoz. Merkel „nyugati vezetőségét”, európai szolidaritását meg lehet kérdőjelezni. Miről van szó?
Angela Merkel Németországon belül lényegesebb korrekció nélkül átvette a Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár megkezdte neoliberális politikát, amely Németország versenyképességét a bérköltségek lenyomásával akarta fenntartani. Ha a német bérek vásárlóértékének alakulását például Hollandiával vagy Ausztriával hasonlítjuk össze, megállapítható, hogy a német fizetések növekedése jóval elmaradt attól, amit amúgy a német gazdaság ereje lehetővé tett volna. Merkel export- és bérpolitikája nem csupán a német belső keresletnek és a fizetéseknek ártott, de a szomszédos európai államoknak is. Németország a versenyelőnyét ugyanis éppen úgy erősítette, hogy a gyenge euró eleve adott előnyeit olyan bérpolitikával társította, ami az osztrák, az olasz vagy a francia jóléti államot szintén a jóléti kiadások, a bérszínvonal csökkentésére kényszerítette volna, amennyiben Németországgal szemben nem akarják teljesen elveszteni versenyképességüket. Franciaország végül elutasította a berlini javaslatokat, s nem volt hajlandó jelentős leépítésekre – mára a számok azt mutatják, hogy Francois Hollande-nak nagyon is igaza volt ebben –, de Róma vagy Athén nem tudott kellőképpen ellenállni. Mindkét ország gazdasága és szociális ellátórendszere ma padlón van. Merkel és Wolfgang Schäuble az euróválságban nemhogy nem a „nyugati szabad világ” vezetőiként viselkedtek, de teljességgel felmondták az európai országokkal a szolidaritást. Mindezek után már-már cinizmus arról beszélni, hogy Merkel menekültpolitikájával nem voltak szolidárisak 2015 őszén az EU-tagállamok. Merkel eleve egyoldalúan, egyeztetés nélkül nyitotta meg a német határokat – azaz ugyanúgy egyedül, az EU többségével szemben cselekedett, mint 2015 nyarán az euróválság kapcsán.
A német kancellár az Európai Unión belül sem állt különösképpen a liberális demokrácia értékei mellé. Hogy Orbán Viktor végül mindig győzni tudott a brüsszeli figyelmeztetésekkel szemben, azt leginkább éppen Merkel pártjának, a CDU-nak köszönheti, amely a magyar kormánypártot a mai napig védi az európai kritikákkal szemben.
Németország persze eleve nincs abban a helyzetben, sem katonailag, sem nemzetközi jogilag, hogy a „nyugati szabad világ” vezetője legyen. A német hadsereg nem képvisel jelentős erőt, e téren sokkal többet remélhetünk a franciáktól is, a nemzetközi életben pedig Németország nem tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának, s a német külpolitika a „világok” közötti dialógusnak, nem a szembenállásnak a híve. Amerika helyét Berlin jelenleg nem tudja és nem is akarja átvenni. Merkelt a „nyugati világ vezetőjének” nevezni – ezt legfeljebb csak valamiféle gyerekes Trump-ellenes düh igazolhatja.
Németországban idén parlamenti választások lesznek. Ha Merkel esetleg nem győzne, akkor a németek „a nyugati világ vezetője” ellen szavaztak? Semmiképp sem. Éppen Merkel jelenlegi kihívójától, a szociáldemokrata Martin Schulztól lehet remélni, hogy korrigálja a merkeli hibákat. Ő se lenne ugyan a „nyugati szabad világ vezetője”, de már az is elég lenne, ha Berlin a jövőben mind Németországon, mind az Európai Unión belül több szolidaritást mutatna.
