Európa és a politika alapkérdései

Az unió válsága szükségessé teszi a képviselet fogalmának újragondolását.

Az Európai Unióval kapcsolatban indult vitához hozzászólni a hazai nyilvánosságban nem tartozik azok közé a tevékenységek közé, amire vadul vágyik az ember. Egyrészt a hazai disputák már jó ideje a provincializmus jegyében zajlanak, azaz ebben a kontextusban sem látunk túl Orbán Viktoron. Másrészt bizonyos megszólalókon – legyenek liberálisok vagy jobboldaliak – soha nem látott mértékben érződik a hálózati igazodás igénye és az intellektuális kapuőr szerep. Harmadrészt ennek a régiónak és nyilvánosságának jóval kisebb a ráhatása az uniós diskurzusokra, mint azok gondolják, akik a visegrádi négyek szabdalta unióról, e térség jelentős súlyáról beszélnek. Negyedrészt az unió válságáról értekezni a globális geopolitikai káoszra történő kitérés nélkül szinte lehetetlen. Ötödrészt vitáról vitára kilóg az ideológiai lóláb: az elit-újratermelődésben érintett reflexiók eltekintenek attól, hogy van politikai gazdaságtan, nemzetközi munkamegosztás, centrum–(fél)periféria-viszonyrendszer, a bizonytalanság politikai gazdaságtana (multinacionális vállalatok mobilitása kontra nemzetállamok kötöttsége), a német Európa üzletelése Oroszországgal stb. (Kiss Károlynak e vitában megjelent írása, Az Európai Unióról – illúziók nélkül üdítő kivétel.)

Az említett kérdésekről szóló irodalom nyelve nem magyar, hazai importja pedig értelemszerűen nem áll érdekében a tehetetlenség és az elismeréshiány nem túl eredeti, a nyugati teljesítményelithez bálványszerűen imádkozó apologétáinak (Orbán Krisztián: Száz év szorongás, Index). A keleti fejjel is gondolkodó nyugati baloldali hálózatok beágyazottságának növelése ma nem karrier idehaza. Így aztán uniós (válság-)jelenségekkel kapcsolatban olyan szerzők, mint például Artner Annamária, Böröcz József, Melegh Attila, Gagyi Ágnes, Kerényi Szabina vagy a Helyzet Műhely más tagjai ritkán kerülnek be abba a megszólalói körbe, ahol hihetetlen gyorsasággal szentelnek fel „szakértőket” különféle szervezetek és a szerkesztők. Erre csak sovány ellenérv, hogy a fragmentált nyilvánosság korában eleve nehéz megmondani, mit jelent az, hogy „elsődleges”. Amikor orosz és amerikai szponzorált cikkekkel van tele a magyar „első nyilvánosság”, akkor mindez nem különösebben vigasztaló.

Nem vagyok uniós szakértő, azt viszont látom, hogy az uniós állampolgároknak épp azzal van gondjuk, hogy nem tudják megmondani, mikortól mondhatja valaki szakértőnek magát (hány diploma, kiküldetés, felügyelőbizottsági tagság vagy megbízás kell hozzá). A szakértői szerep a kortárs európai polgárok egy jelentős részének szemében a „kiágyazottság”, a „felhatalmazás nélküli képviselet”, „a metapolitika és metajog” megtestesítője. Mindezt a habonyizált jobboldal a saját hatalomtechnikai szempontjaira illesztett nemzetállami szuverenitásproblémára, míg a szociáldemokrácia neoliberális fordulata utáni baloldal a „képviselet” kérdésére, az előnyben részesített társadalmi csoportok érdekében zajló társadalompolitika ügyére fűzi rá. Utóbbi nem fogadja el a brexit/Trump/a Nemzeti Front/Orbán kapcsán a kulturalista magyarázatokat, inkább a neoliberális-transznacionális elit államtalanító tevékenységének következményeivel számol.

A fájdalmasan hiányzó Bence György világosan fogalmazott: „Ha a politikum megelőzi az államot, akkor nem csak abban lehet politikum, ami a politikai intézményekben történik. [ ] A politikai és a nem politikai ügyek közötti határvonal állandóan változik” (a politikum sajátossága). Ebből természetesen nem következik az értelmes konszenzus lehetetlensége, az viszont igen, hogy a politika soha nem lezárt dolgokat hoz létre. Nincs ez másként az európai térben sem. Így a „képviselet” és a „felhatalmazás” kérdése egy olyan korban, amikor a különböző gazdasági és társadalmi turbulenciákból rendre a nemzetállami lehorgonyzás nélküli globális vagy az „uniós” elit (ha e kettő között éles határ húzható egyáltalán) kerül ki győztesen, a legfőbbnek látszik.

Amikor újranyitjuk a „képviselet” kérdését, az soha nem az (uniós) intézményeken kívüli megoldások előnyben részesítését jelenti, ahogy nem is a korlátlan partikularizmus előtti kapunyitást. Sokkal inkább azt, hogy a döntéshozóknak a társadalmi szerződés „megkötésekor” kevésbé az emberek esetlegesen vagy tetszőlegesen kiválasztott csoportjának szempontjai szerint kell eljárniuk. Ahol ugyanis felhatalmazás nélkül kormányoznak, ahol a kormányzás nem az államot megtestesítő politikai közösségből ered, ott az elismerés- és legitimációhiány, a „kivonulás” igénye állandó lesz. (Mindez az Orbán-rezsim veszte is lehet majd egyszer, ha lesz kit felhatalmazni a leváltására, amihez az ellenzék szervezeti kérdésein keresztül vezet az út.)

Európa válsága egyben a politika alapvető kérdéseinek – szuverenitás, kormányzás, felhatalmazás – a visszatérése. Egy gazdasági nyelvét tekintve illegitim, döntésképtelenségben lebénult, politikai egységesülésében megkérdőjelezett, erőltetett európai identitásában tartalmatlan Európa természetesen nem lehet az európai politikai normális állapota, ahogyan az sem, hogy a politika csak gazdasági és szűk csoportérdekek megvalósításának a terepe legyen. Az európai politikától elválaszthatatlan a konfliktus: története jelentős részben inkább konfliktusok kezelése, mintsem azok kiiktatása. Az az ideológia – a neoliberalizmus politikája és „joga” –, amely megfosztja Európát a történetétől, a politikum alapvető kérdéseit akarja kivezetni a politikai közösségből. Ezzel a döntés meghozatalának, a történelemre való szüntelen reflexiónak, a hagyományok tiszteletének és az alternatívák keresésének lehetőségét vonja meg az európai közösség(ek)től.

Mindennek elismeréséből nem következik az entrópia növekedése, Európa Oroszország előtt történő lefegyverzése, az egy négyzetméterre eső fakenews-konferenciákra történő fund raising élet-halál-szerű felpörgése, Orbán hatalmának konzerválása stb. Vannak ugyanis jó példák: a menekült/migráns politikáján élesen módosító Angela Merkel, a globális elit által támogatott Emmanuel Macron miatt aggódó francia baloldal, a radikálisnak csúfolt, számos tekintetben hagyományos szociáldemokráciát újra felmutató új baloldaliak mind értik a fentieket. Ezzel szemben a brit Munkáspártot vezető Jeremy Corbyn nem érti, ahogy szerencsére – illetve a holland választási rendszernek köszönhetően – nem értette Geert Wilders, és nem értik azok sem, akik a román korrupcióellenes ügyészség pólóját árusítják a kelet-európai politikaiforgatókönyv-boltokban.

Bence György a már idézett írásának vége felé a következőket írja: „[Hannah Arendt] azt tekinti a politikai filozófia fő feladatának, hogy megmutassa: ezek közé a jó dolgok közé tartozik a közös politikai cselekvés öröme. S szerinte éppen abban leljük a legnagyobb örömöt, ha olyan ügyekért szállunk harcba, amelyek – legalábbis kezdetben – nem ragadják magukkal a többséget.” A képviselet újragondolása ezek közé tartozik, ami óhatatlanul konfliktusokat feltételez. Aki viszont a politikum kérdéseit kizárja Európából, az, amikor Európa válságáról beszél, saját üzleti érdekeltségeinek, „politikátlan politika” felfogásának, államtalanított gondolkodásának kríziséről értekezik. És ez legyen mindenki számára világos.

A szerző politológus

A vita hozzászólói