Európa és a politika alapkérdései

Az unió válsága szükségessé teszi a képviselet fogalmának újragondolását.

Nem vagyok uniós szakértő, azt viszont látom, hogy az uniós állampolgároknak épp azzal van gondjuk, hogy nem tudják megmondani, mikortól mondhatja valaki szakértőnek magát (hány diploma, kiküldetés, felügyelőbizottsági tagság vagy megbízás kell hozzá). A szakértői szerep a kortárs európai polgárok egy jelentős részének szemében a „kiágyazottság”, a „felhatalmazás nélküli képviselet”, „a metapolitika és metajog” megtestesítője. Mindezt a habonyizált jobboldal a saját hatalomtechnikai szempontjaira illesztett nemzetállami szuverenitásproblémára, míg a szociáldemokrácia neoliberális fordulata utáni baloldal a „képviselet” kérdésére, az előnyben részesített társadalmi csoportok érdekében zajló társadalompolitika ügyére fűzi rá. Utóbbi nem fogadja el a brexit/Trump/a Nemzeti Front/Orbán kapcsán a kulturalista magyarázatokat, inkább a neoliberális-transznacionális elit államtalanító tevékenységének következményeivel számol.

A fájdalmasan hiányzó Bence György világosan fogalmazott: „Ha a politikum megelőzi az államot, akkor nem csak abban lehet politikum, ami a politikai intézményekben történik. [ ] A politikai és a nem politikai ügyek közötti határvonal állandóan változik” (a politikum sajátossága). Ebből természetesen nem következik az értelmes konszenzus lehetetlensége, az viszont igen, hogy a politika soha nem lezárt dolgokat hoz létre. Nincs ez másként az európai térben sem. Így a „képviselet” és a „felhatalmazás” kérdése egy olyan korban, amikor a különböző gazdasági és társadalmi turbulenciákból rendre a nemzetállami lehorgonyzás nélküli globális vagy az „uniós” elit (ha e kettő között éles határ húzható egyáltalán) kerül ki győztesen, a legfőbbnek látszik.

Amikor újranyitjuk a „képviselet” kérdését, az soha nem az (uniós) intézményeken kívüli megoldások előnyben részesítését jelenti, ahogy nem is a korlátlan partikularizmus előtti kapunyitást. Sokkal inkább azt, hogy a döntéshozóknak a társadalmi szerződés „megkötésekor” kevésbé az emberek esetlegesen vagy tetszőlegesen kiválasztott csoportjának szempontjai szerint kell eljárniuk. Ahol ugyanis felhatalmazás nélkül kormányoznak, ahol a kormányzás nem az államot megtestesítő politikai közösségből ered, ott az elismerés- és legitimációhiány, a „kivonulás” igénye állandó lesz. (Mindez az Orbán-rezsim veszte is lehet majd egyszer, ha lesz kit felhatalmazni a leváltására, amihez az ellenzék szervezeti kérdésein keresztül vezet az út.)

Európa válsága egyben a politika alapvető kérdéseinek – szuverenitás, kormányzás, felhatalmazás – a visszatérése. Egy gazdasági nyelvét tekintve illegitim, döntésképtelenségben lebénult, politikai egységesülésében megkérdőjelezett, erőltetett európai identitásában tartalmatlan Európa természetesen nem lehet az európai politikai normális állapota, ahogyan az sem, hogy a politika csak gazdasági és szűk csoportérdekek megvalósításának a terepe legyen. Az európai politikától elválaszthatatlan a konfliktus: története jelentős részben inkább konfliktusok kezelése, mintsem azok kiiktatása. Az az ideológia – a neoliberalizmus politikája és „joga” –, amely megfosztja Európát a történetétől, a politikum alapvető kérdéseit akarja kivezetni a politikai közösségből. Ezzel a döntés meghozatalának, a történelemre való szüntelen reflexiónak, a hagyományok tiszteletének és az alternatívák keresésének lehetőségét vonja meg az európai közösség(ek)től.

Mindennek elismeréséből nem következik az entrópia növekedése, Európa Oroszország előtt történő lefegyverzése, az egy négyzetméterre eső fakenews-konferenciákra történő fund raising élet-halál-szerű felpörgése, Orbán hatalmának konzerválása stb. Vannak ugyanis jó példák: a menekült/migráns politikáján élesen módosító Angela Merkel, a globális elit által támogatott Emmanuel Macron miatt aggódó francia baloldal, a radikálisnak csúfolt, számos tekintetben hagyományos szociáldemokráciát újra felmutató új baloldaliak mind értik a fentieket. Ezzel szemben a brit Munkáspártot vezető Jeremy Corbyn nem érti, ahogy szerencsére – illetve a holland választási rendszernek köszönhetően – nem értette Geert Wilders, és nem értik azok sem, akik a román korrupcióellenes ügyészség pólóját árusítják a kelet-európai politikaiforgatókönyv-boltokban.

Bence György a már idézett írásának vége felé a következőket írja: „[Hannah Arendt] azt tekinti a politikai filozófia fő feladatának, hogy megmutassa: ezek közé a jó dolgok közé tartozik a közös politikai cselekvés öröme. S szerinte éppen abban leljük a legnagyobb örömöt, ha olyan ügyekért szállunk harcba, amelyek – legalábbis kezdetben – nem ragadják magukkal a többséget.” A képviselet újragondolása ezek közé tartozik, ami óhatatlanul konfliktusokat feltételez. Aki viszont a politikum kérdéseit kizárja Európából, az, amikor Európa válságáról beszél, saját üzleti érdekeltségeinek, „politikátlan politika” felfogásának, államtalanított gondolkodásának kríziséről értekezik. És ez legyen mindenki számára világos.

A szerző politológus

A vita hozzászólói