Huszonöt évvel ezelőtt, 1992 márciusában hunyt el Friedrich-August von Hayek osztrák–angol közgazdász, akit ellenfelei és rajongói egyaránt a neoliberalizmus atyjának, afféle „liberális Marx” típusú személyiségnek tartanak. A neoliberálisok és libertariánusok számára Hayek neve egybeforrott a szabadság és a piac értékeinek védelmével. A baloldalon viszont úgy tekintenek rá, mint a jóléti állam esküdt ellenségére, a piaci önzés prófétájára, akit morális felelősség terhel Margaret Thatcher, Ronald Reagan, George W. Bush, sőt Augusto Pinochet, valamint a neoliberalizmust kerülő úton a baloldalra csempésző giddensi–blairi harmadik utas szociáldemokrácia viselt dolgaiért.
Mi lehet az oka ennek a szélsőségesen eltérő megítélésnek? A túlbuzgó kritikusok és az ájult csodálók közösen félreértették Hayek fő műve, az 1944-ben megjelent Út a szolgasághoz mondanivalóját. A közgazdász-filozófus, aki a náci uralom elől Nagy-Britanniába emigrált, nem általában a szocialista pártokkal és a szociális igazságossággal, hanem az állami társadalommérnökséggel szemben fogalmazott meg kritikát. Hayek úgy vélte, hogy a szovjet államszocializmus, a nácizmus, a fasizmus és az amerikai New Deal lényeges közös vonással bír: mindegyik azt ígéri, hogy a kormányzat központi tervezéssel, szakértők hadát foglalkoztatva képes rendet teremteni az önző, versengő egyének káoszából.
Hayek viszont mindenfajta tervezést elutasított, és – eléggé sommásan – e tekintetben nem tett különbséget diktatórikus és demokratikus politikai rendszerek között. Nála nincs harmadik, negyedik meg sokadik út, nincs „liberális szocializmus” – csak szabadság van, az egyén jogaival, önkormányzatokkal, a hatalommegosztás elvével, vagy pedig totalitarizmus. Ez meglehetősen dogmatikus álláspont volt, hiszen neki is érzékelnie kellett volna, hogy a háború utáni újjáépítés, európaiak millióinak kiemelkedése a szegénységből és az éhezésből nem mehetett végbe másként, mint állami programokkal. És legalább annyit el kellett ismernie, hogy a jóléti állam évtizedekre biztosította a békét Európában.
Ám Hayekkel kapcsolatban van egy félreértés: ő nem volt ab ovo ellensége a szocialistáknak. Nem kifejezetten őket támadta, amikor totalitarizmusról írt. Elfogadta az érveiket, de úgy vélte, figyelmeztetnie kell őket, hogy „a szocialista tervezés előre nem látott, ám elkerülhetetlen következményei olyan helyzetet idéznek elő, amelyben – ha ugyanezek a politikai megoldások továbbra is érvényesülnek – végül is a totalitárius erők kerekednek felül”.
Hayek olykor kifejezetten meleg szavakkal méltatja a szocialistákat. Megdicsérte a brit Munkáspártot, mert az a liberálisokkal vállvetve elítélte a búrok elleni háborút és a gyalázatos koncentrációs táborokat, ahová a búr civileket zárták. Bár különösen hangzik, Hayek úgy látta, hogy az igazi individualisták azok, akik kiállnak a kis nemzetek mellett. Mint írta: „a kis nemzetek függetlensége a liberális individualista számára jelenthet valamit. A [ ] kollektivisták számára azonban nem jelentett semmit.” Itt leginkább a Fabiánus Társaságba tömörült értelmiségre célzott, különösen a Webb házaspárra és G. B. Shaw-ra, akik érzéketlennek mutatkoztak a kis nemzetek, így a búrok fennmaradása iránt, és a nagy központosított adminisztratív rendszerektől várták a nagyobb jólétet. A búr háború idején így furcsa szövetségek alakultak ki: a mélyen konzervatív, rabszolgatartó búrok mellett tüntetett a szocialisták és liberálisok jelentős része, az emberiesség és a népek önrendelkezési joga nevében, míg a későbbi Munkáspárt értelmiségi hátországát alkotó fabiánusok egy része egyetértett a brit elit háborújával, legalább annyiban, hogy a nagy államszervezetek képesek hatékony kormányzást kialakítani.
Hayek tehát, ellentétben a mítoszokkal, egyáltalán nem volt szocialistaellenes. Érzékelte, hogy az 1930-as években nem a szociáldemokraták, hanem a nácik népszerűsége növekedett Németországban. Elrettentő példának tekintette Németországot, ahol a központi tervezés már a XX. század elején összekapcsolódott egy konzervatív forradalommal, és a tervezés kultusza végül a nácizmusba torkollott, a morális elveikhez ragaszkodó szociáldemokraták pedig nem voltak képesek hatékony gátat képezni a barna hullámmal szemben.
Hayek nem volt fanatikus kapitalizmuspárti abban az értelemben, hogy a monopolkapitalizmust is veszélyesnek tartotta, mert az is szemben áll az egyén választási szabadságával. Sőt, még veszélyesebbnek tartotta a monopolizmust az egyén szabadságára, mint a szocialista pártokat! Hiszen világosan látta, hogy az utóbbiak – legalábbis Nyugat-Európában – sorra veszik revízió alá a marxi tanítást. Ő valójában a spontán rendet és a minimális államot féltette, még a kapitalizmus túlhajtásától is.
Korán felhívta a figyelmet arra is, hogy a Duna-medence népeinek, köztük a magyaroknak a sorsa a régió integrációjától függ. Nem vetette el a térség államainak közös gazdasági térben való egyesítését, de azt kívánta, hogy abban ne a lélektelen tervezés uralkodjon a népek szuverenitása fölött. Mint írta, „semmiféle alapunk sincs annak eldöntéséhez, hogy a szegény román paraszt igényei sürgetőbbek-e, vagy a még szegényebb albán paraszté, vagy hogy a szlovák helyi pásztor szükségletei nagyobbak-e szlovén kollégája szükségleteinél”. Óvott attól, hogy a régió valamennyi országának erőforrásait egyetlen tervszerű gazdálkodás szolgálatába állítsák, mert ebben a rendszerben egyes népek igényei szükségképpen alárendelődnek fölöttes központi tervezők igényeinek. Hayek már 1944-ben jól látta, hogy a Szovjetunió lesz az új erő, amely a Duna-medencét bekebelezi érdekszférájába. Könyvében persze nem nevezhette meg, mert tekintettel kellett lennie a szovjet szövetséges érzékenységére.
Az 1970-es években, a jóléti állam első megrendülésének idején Hayek ázsiója megnőtt, s az 1974-es közgazdasági Nobel-díjjal jelképesen leomlott a karantén. Gondolatai azonban sokkal gazdagabbak annál, semhogy leszűkítsük azokat a jóléti állam bírálatára. Manapság mintha ezek a kérdésfelvetések újra aktuálisak lennének. Meddig őrizhetik meg a kis államok szuverenitásukat, és hol van az a pont, amikor a gazdasági szuverenitás merő fikcióvá válik? Hogyan lehet a nemzeti önrendelkezést összhangba hozni a technológiai fejlődéssel? Meddig lehet az egyén szabad, ha a fejlődés hátrányai már csak állami eszközökkel szoríthatók vissza? Ezek olyan kérdések, amelyekkel jelenleg is küzd az európai elit.
A szerző történész, politológus
