Friedrich-August von Hayek, a tervezés ellenfele

A neoliberalizmus atyja, „liberális Marx”, a szabadság és a piac értékeinek védelmezője vagy a jóléti állam esküdt ellensége?

Ám Hayekkel kapcsolatban van egy félreértés: ő nem volt ab ovo ellensége a szocialistáknak. Nem kifejezetten őket támadta, amikor totalitarizmusról írt. Elfogadta az érveiket, de úgy vélte, figyelmeztetnie kell őket, hogy „a szocialista tervezés előre nem látott, ám elkerülhetetlen következményei olyan helyzetet idéznek elő, amelyben – ha ugyanezek a politikai megoldások továbbra is érvényesülnek – végül is a totalitárius erők kerekednek felül”.

Hayek olykor kifejezetten meleg szavakkal méltatja a szocialistákat. Megdicsérte a brit Munkáspártot, mert az a liberálisokkal vállvetve elítélte a búrok elleni háborút és a gyalázatos koncentrációs táborokat, ahová a búr civileket zárták. Bár különösen hangzik, Hayek úgy látta, hogy az igazi individualisták azok, akik kiállnak a kis nemzetek mellett. Mint írta: „a kis nemzetek függetlensége a liberális individualista számára jelenthet valamit. A [ ] kollektivisták számára azonban nem jelentett semmit.” Itt leginkább a Fabiánus Társaságba tömörült értelmiségre célzott, különösen a Webb házaspárra és G. B. Shaw-ra, akik érzéketlennek mutatkoztak a kis nemzetek, így a búrok fennmaradása iránt, és a nagy központosított adminisztratív rendszerektől várták a nagyobb jólétet. A búr háború idején így furcsa szövetségek alakultak ki: a mélyen konzervatív, rabszolgatartó búrok mellett tüntetett a szocialisták és liberálisok jelentős része, az emberiesség és a népek önrendelkezési joga nevében, míg a későbbi Munkáspárt értelmiségi hátországát alkotó fabiánusok egy része egyetértett a brit elit háborújával, legalább annyiban, hogy a nagy államszervezetek képesek hatékony kormányzást kialakítani.

Hayek tehát, ellentétben a mítoszokkal, egyáltalán nem volt szocialistaellenes. Érzékelte, hogy az 1930-as években nem a szociáldemokraták, hanem a nácik népszerűsége növekedett Németországban. Elrettentő példának tekintette Németországot, ahol a központi tervezés már a XX. század elején összekapcsolódott egy konzervatív forradalommal, és a tervezés kultusza végül a nácizmusba torkollott, a morális elveikhez ragaszkodó szociáldemokraták pedig nem voltak képesek hatékony gátat képezni a barna hullámmal szemben.

Hayek nem volt fanatikus kapitalizmuspárti abban az értelemben, hogy a monopolkapitalizmust is veszélyesnek tartotta, mert az is szemben áll az egyén választási szabadságával. Sőt, még veszélyesebbnek tartotta a monopolizmust az egyén szabadságára, mint a szocialista pártokat! Hiszen világosan látta, hogy az utóbbiak – legalábbis Nyugat-Európában – sorra veszik revízió alá a marxi tanítást. Ő valójában a spontán rendet és a minimális államot féltette, még a kapitalizmus túlhajtásától is.

Korán felhívta a figyelmet arra is, hogy a Duna-medence népeinek, köztük a magyaroknak a sorsa a régió integrációjától függ. Nem vetette el a térség államainak közös gazdasági térben való egyesítését, de azt kívánta, hogy abban ne a lélektelen tervezés uralkodjon a népek szuverenitása fölött. Mint írta, „semmiféle alapunk sincs annak eldöntéséhez, hogy a szegény román paraszt igényei sürgetőbbek-e, vagy a még szegényebb albán paraszté, vagy hogy a szlovák helyi pásztor szükségletei nagyobbak-e szlovén kollégája szükségleteinél”. Óvott attól, hogy a régió valamennyi országának erőforrásait egyetlen tervszerű gazdálkodás szolgálatába állítsák, mert ebben a rendszerben egyes népek igényei szükségképpen alárendelődnek fölöttes központi tervezők igényeinek. Hayek már 1944-ben jól látta, hogy a Szovjetunió lesz az új erő, amely a Duna-medencét bekebelezi érdekszférájába. Könyvében persze nem nevezhette meg, mert tekintettel kellett lennie a szovjet szövetséges érzékenységére.

Az 1970-es években, a jóléti állam első megrendülésének idején Hayek ázsiója megnőtt, s az 1974-es közgazdasági Nobel-díjjal jelképesen leomlott a karantén. Gondolatai azonban sokkal gazdagabbak annál, semhogy leszűkítsük azokat a jóléti állam bírálatára. Manapság mintha ezek a kérdésfelvetések újra aktuálisak lennének. Meddig őrizhetik meg a kis államok szuverenitásukat, és hol van az a pont, amikor a gazdasági szuverenitás merő fikcióvá válik? Hogyan lehet a nemzeti önrendelkezést összhangba hozni a technológiai fejlődéssel? Meddig lehet az egyén szabad, ha a fejlődés hátrányai már csak állami eszközökkel szoríthatók vissza? Ezek olyan kérdések, amelyekkel jelenleg is küzd az európai elit.

A szerző történész, politológus