Szemerkényi Réka washingtoni magyar nagykövet idő előtti visszahívása és Orbán Viktor miniszterelnöknek ezzel kapcsolatos megdöbbentően pallérozatlan, szexista kiszólása („nőügyekkel nem foglalkozom”) fölkavarta a kedélyeket Budapesten, de itt Washingtonban is. Magyar állampolgárként negyed évszázada követem a magyar–amerikai politikai kapcsolatok hullámvasútra emlékeztető mozgását, szoros kapcsolatot tartva az itteni magyar nagykövetséggel, amelynek nem volt könnyű dolga az elmúlt hét évben.
Washington nem sokkal az Orbán-kormány hivatalba kerülése után döntött a magas szintű államközi diplomácia mosolyszünetéről, a politikai kapcsolatoknak a szövetséges országok között a megszokottnál jelentősen alacsonyabb szintre való lefokozásáról. Washington és a budapesti amerikai nagykövetség folyamatosan nyomás alatt tartotta az Orbán-kormányt, időnként nyilvánosan megleckéztetve a demokrácia hiánya, a jogállami fogyatékosságok és a korrupció miatt.
Magánbeszélgetések alapján a hivatalos amerikai aggodalmakat két szóban lehet összefoglalni: „orbáni túlzások” – populizmus, gyöngülő atlantista elkötelezettség, keleti különutasság és az illiberálisnak tartott kormányzás regionális kisugárzása (lásd Lengyelország). A Potomac partján sokan felelőssé teszik Orbán Viktort azért is, hogy kormányzása elején nem határolódott el határozottabban és külső nyomás nélkül a szélsőjobbtól, hozzájárulva ezáltal ahhoz, hogy a Jobbik az ország második legerősebb parlamenti pártjává váljon, amely már kormányzati szerepről álmodozik. Washington az „orbáni túlzásokat” büntette azzal, hogy a kétoldalú államközi kapcsolatok szintjén a magyar miniszterelnököt de facto nemkívánatos vendégnek tekintette. (Orbán pontosan erre utalt Donald Trumppal folytatott rövid novemberi telefonbeszélgetésében: „Washingtonban fekete bárányként kezeltek”.)
Orbán – személyes hatalmi ambícióit követve – országa önsúlyát fölülmúló tényező lett az európai politikában, élére állva a Brüsszel- és Merkel-ellenes erőknek. A washingtoni elismerés azonban hiányzott a nagypályás külpolitikai státushoz; a moszkvai elismerés megvolt. Orbán jó lóra tett az amerikai elnökválasztásban („Trump migrációs és külpolitikája Magyarországnak az életet jelenti” – mondta még tavaly nyáron). Biztosnak tűnt, hogy Trump győzelmével a miniszterelnök számára rövid időn belül véget érhet a hétéves rossz washingtoni álom. A fő trófea egy Trump–Orbán washingtoni találkozó mielőbbi megszervezése volt, mindenki erre összpontosított Budapesten és Washingtonban, köztük a magyar kormány olyan fizetett amerikai lobbistái, mint Connie Mack („dolgozom rajta” – mondta nekem korábban). Amikor a találkozó mégsem jött össze – de kilátás sincs rá a közeljövőben –, Szemerkényi Réka lett az ügyeletes bűnbak, aki a kedvezőnek tűnő politikai háttér ellenére sem tudott tető alá hozni egy találkozót, holott ő maga háromszor is összefutott az új elnökkel. Természetesen a kormány mindezt cáfolja, de a hivatalos magyarázatok – cserehullám a diplomáciai karban, kormányváltás az Egyesült Államokban – erősen sántítanak.
Nem Szemerkényi Rékával van a baj, akit az egyik legtehetségesebb és legtevékenyebb washingtoni nagykövetként ismertem meg a rendszerváltás utáni időszakban. Mindegyik nagykövetet személyesen ismertem, tehát van összehasonlítási alapom. A gond máshol van. Mégpedig ott, hogy Trump elnökségével nem szűnt meg egy csapásra Washington fentebb említett „Orbán-problémája”, beleértve az atlanti elkötelezettség erősségét, a keleti különutasságot, amellyel összefüggésben elsősorban a magyar–orosz kapcsolatokat, azon belül is a Putyin–Orbán-viszonyt tartják aggályosnak. A magyar diplomácia ráadásul túlértékelhette a trumpi változások mélységét a washingtoni külügyi apparátusban. Trump számára nem prioritás az Orbán Viktorral való találkozó, hiszen Magyarországnál magasabb súlycsoportú országok vezetőinek sora várakozik a washingtoni vizitre. Rex Tillerson amerikai külügyminiszter számára sem volt fontos a találkozó Szijjártó Péter külügyminiszter néhány héttel ezelőtti washingtoni látogatásakor a magyar nagykövetség új épületének ünnepélyes átadása alkalmából. Ez is világosan jelezte, hogy a kétoldalú politikai kapcsolatok hét éve zajló válsága nem szűnt meg automatikusan január 20-án, Trump elnök hivatalba lépésével. Ráadásul a novemberi választások után a kongresszusban is megmaradtak Orbán politikai ellenfelei, élükön John McCainnel, a szenátus hadügyi bizottságának republikánus elnökével.
Közben az orbáni politikát alapvetően rossz szemmel néző amerikai külügyi gépezet „munkaszinten” lényegében maradt a régi. Victoria Nuland volt külügyi államtitkár – Orbán Viktor és Szijjártó Péter fő washingtoni politikai mumusa – ugyan távozott a külügyminisztériumból, de pozíciója azóta is betöltetlen maradt. Szóval egészében Washingtonban majdnem minden úgy megy tovább, mint eddig. Sőt a lex CEU-val a helyzet még rosszabbra fordulhat a kétoldalú politikai viszonyban. A kapcsolatokat fölöslegesen tovább terhelő módosított felsőoktatási törvénynek még nem lehet előre látni a végső kimenetelét Washingtonban. Ezért és a washingtoni meghívólevél késlekedéséért csak magát hibáztathatja Orbán Viktor. Az általa kinevezett nagykövet minden igyekezete és szakmai tehetsége ellenére sem tudta ellensúlyozni az „orbáni túlzásokat” Washingtonban. Ehhez elmaradt a szükséges együttműködés Budapestről. Ne áltassa magát a Bem rakpart azzal, hogy egy nagykövetváltás áttörést hozhat a politikai kapcsolatokban. A megoldás kulcsa a Duna túlpartján van.
A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
