Fasiszta g ci a kormány! – az elmúlt hetek CEU-párti és kormányellenes tüntetésein gyakran lengették fiatalok az ilyen felirattal ellátott transzparenst. A baloldali és liberális elit megnyilatkozásaiban rendre visszaköszön, hogy Orbán Viktor miniszterelnök kormányzása náci vagy éppen fasiszta jellegű. Persze a számukra ma már vizslás néppárttá cukisodott Jobbik is nácik és fasiszták gyülekezőhelye. Csak azok nem nácik és fasiszták, akikre ők nem mondják azt. Vissza-visszatérő toposz ez a magyar közbeszédben – és egyébként a nemzetköziben is –, s hogy ez miért ártalmas, az nekem is régi vesszőparipám. 2012 novemberében, amikor Gyöngyösi Márton jobbikos politikus a parlamentben elmondta hírhedt, a zsidók listázásáról szóló mondatait, és kitört a hisztéria, az alábbiakat írtam a blogomra: „A magyar értelmiség reakcióját sem értem, hiszen tanult embereknek tisztában kéne lenni bizonyos történelmi fogalmakkal, mint például a nácizmus.” Az említett politikai nézetrendszerű elitbe beágyazott, akár történettudományi, filozófiai műveltségű figurák ma is gondolkodás nélkül eregetik a „náci” és „fasiszta” jelzőket. Persze érthető, hogy a baloldali politikai elit és annak hátországa miért alkalmazza a fenti szavakat ma is létező pártokra, politikusokra. A politikában sokat számít az ellenfelek megnevezése, beazonosítása és démonizálása, ahogy az orbánisták számára Soros György és a „liberális” szitokszavakká válhattak, úgy használja a baloldal a „fasisztát” és a „nácit”.
Mégis miért akaszt ki ennyire, hogy ma már ismét bárki lehet fasiszta vagy náci bizonyos emberek és körök szemében? Ahogy azt az említett, 2012-es Mindenki bekattant című írásomban már kiemeltem: „A [ ] nácizmus csak és kizárólag német ideológia, és csak az adott történelmi korszakban alkalmazandó.” Ugyanez igaz a fasizmusra is, és ezt nemcsak én gondolom így, hanem a 2008-ban megjelent Demokrácia és populizmus (Félelem és gyűlölet) című esszékötetében John Lukacs is írt róla. Szerinte a „fasizmust” alkalmazzák jobboldali diktatúrákra; a két világháború közti jobboldali diktatúrákra (Hitler Harmadik Birodalmát is beleértve); valamint mindenféle autoriter módszer vagy hajlam megnyilvánulására. „Mindhárom alkalmazás helytelen” – írja Lukacs, aki szerint azért is terjedt el ennyire a közbeszédben a „fasiszta” jelző, mert Sztálin 1931–1932 tájékán betiltotta a „nemzetiszocializmus” kifejezést Szovjet-Oroszországban. Azóta az oroszoknál a nácik is fasiszták vagy hitleristák, de Nyugaton is sok helyütt átvették a szovjet terminológiát, helytelenül, elmosva a kettő közti, nem jelentéktelen különbségeket.
Történészeknél is előfordul ez, Ernst Nolte hatalmas, átfogó munkája, amelyben a francia Action Francaise, az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus bemutatására törekedett, A fasizmus korszaka címet viselte. Az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus éppúgy különbözött egymástól, mint az említett népek és két világháború közti vezetőik. Ugyan van sok közös vonásuk, de az államhoz való viszonyban nagyon eltérően gondolkodott Mussolini (akinél az állam az olasz individualizmust letörő, nemzetteremtő erő) és Hitler (akinél az állam csak eszköz). A kétféle mozgalom más országokba való átterjedése is eltérő volt, a lényeges különbségek miatt más-más népek csatlakoztak a fasisztákhoz és a nácikhoz. Utóbbi nézetrendszer azonban a legtöbb helyen bekebelezte a nem olaszországi fasisztákat. „1938 után nem csak Olaszország hódolt be Németországnak és Mussolini Hitlernek: a fasizmust is szinte mindenütt fölszívta, eszközévé tette a nemzetiszocializmus” – írta Lukacs. Hozzátéve: 1938 előtt „sok fasiszta vált nemzetiszocialistává, de egyetlen nemzetiszocialista sem fasisztává”. Ez azért különösen érdekes, mert maga Mussolini mintegy húsz évvel előbb volt nemzeti szocialista, mint fasiszta. Ahogy Lukacs írta, a második világháború utáni fejlemény is elgondolkodtató: nem a fasiszta eszméket, hanem a náci gondolatokat követték sokan – akár máig. Mindenesetre a „fasiszta” és a „nemzetiszocialista” olyan történelmi fogalmak, amelyek csak és kizárólag az adott korban az adott eszmerendszer követőire alkalmazhatók és alkalmazandók.
Újságírói körökben is vita tárgya, hogy némely külföldi pártokra rá lehet-e aggatni bizonyos jelzőket. Efféle skatulyák alkalmazása révén az olvasó kétségtelenül jobban megérti, hogy az egyes politikai alakulatok milyen nézetrendszert képviselnek, emellett a napilapokban azok természeténél fogva nincs is lehetőség a különböző politikusi kijelentések hosszabb, filozofikus elemzésére. De van ok rá, hogy a „náci” és „fasiszta” szavakat ne alkalmazzuk nyakló nélkül, inkább a „populista”, „nacionalista”, „radikális” (vagy ha már minden kötél szakad, a „neonáci”) jelzők közül válasszunk. Ezáltal nemcsak pontosabbak vagyunk, hanem be sem szálltunk a nyelv uralásáért folytatott harcba, amelyet a baloldali és liberális elit a jobboldallal és a radikálisokkal vív.
