Örökre elmulasztott lehetőség

A nagyhatalmak a kétezres években még megállíthatták volna Észak-Koreát.

Miközben a világ riadtan figyeli az észak-koreaiak újabb és újabb nukleáris és rakétakísérleteit, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a probléma megoldása egyszer már elérhető közelségbe került. Ám a kétezres években, az Észak-Korea nukleáris felfegyverzését megállítani hivatott hatpárti találkozók idején, amikor az elzárkózó önjelölt atomhatalom a mostaninál még jóval kevésbé volt veszélyes a világra, a nagyhatalmak szinte kizárólag önös érdekeikkel voltak elfoglalva.

Az Egyesült Államokat saját, illetve környékbeli szövetségesei, Japán és Dél-Korea lehetséges térnyerése foglalkoztatta. Kína viszont nem akarta, hogy egy, az amerikai szövetségi rendszerbe tartozó hatalom – mondjuk egy déli vezetésű egységes Korea – terpeszkedjen a délkeleti határainál. Számukra egy kissé renitens, de alapvetően tőlük függő, a Kim dinasztia által irányított Észak-Korea még mindig sokkal jobb választásnak tűnt. Csakhogy mindenki addig sütögette a maga pecsenyéjét, míg Kimék egyre jobb technikákat fejlesztettek ki, a helyzet pedig már nemcsak a Nyugat, de Kína irányítása alól is kicsúszott. A kommunista távol-keleti óriás, Phenjan egyetlen jelentős partnere a nemzetközi színtéren immár hiába szavazza meg az Észak-Koreával szembeni retorziókat, hiába vezet be embargót az észak-koreai szénnel szemben, a szellem már kiszabadult a palackból. A nagyhatalmak pótcselekvéssel eltöltött évtizedei alatt az idő Kim Dzsong Un rendszerének dolgozott.

A geopolitikai cinizmus csúcsa egyébként az, hogy a helyzet megoldására olyan egységfrontot próbáltak létrehozni, amely valójában sosem létezett. A szankciók bevezetéséről döntő ENSZ Biztonsági Tanácsot a II. világháború után hozták létre; állandó tagjai az akkori győztes államok, de az egykor a tengelyhatalmak ellen küzdő tagság nemhogy mostanra, de már néhány év elteltével külön utakat kezdett járni. A szovjet pozíciót öröklő Oroszországnak, Kínának, valamint az Egyesült Államoknak ma is különféle elképzelései vannak az ideális világrendről. Ezeknek az országoknak kellett volna a kétezres évek hatpárti találkozóin megállapodniuk egy olyan állam helyzetéről, amely ráadásul stratégiai kulcspozícióban, egyikük, jelesül Kína kapujában terül el.

Az már csak hab a tortán, hogy közben a megbeszéléseken szintén részt vevő Japán és Dél-Korea is történelmileg igencsak viharos kapcsolatokkal rendelkezik. Nehéz úgy konszenzust találni, ha közben nemcsak a szöuli és a phenjani vezetés tudná megfojtani egymást egy kanál vízben, de a gyarmatosítás emléke, valamint a szigetviták a koreai–japán, illetve a kínai–japán viszonyt is alaposan megterhelik. Hogy mennyire hiányzik a bizalom a térségben, jól mutatja, hogy Kína az alapvetően védekezésre szolgáló, dél-koreai területen felállított amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítését sem bírja lenyelni, mondván, annak radarberendezésével az Egyesült Államok fél Kínát megfigyelheti.

Persze Peking gyanakvása is érthető: elég csak arra gondolni, hogy a „terrorellenes háború” keretében az Egyesült Államok milyen meggondolatlanul dúlta fel a Közel-Keletet. Bevonult Afganisztánba, ám az ország tizenhat év után még mindig a tálibok és más szélsőségesek fellegvára. Hamisnak bizonyult feltételezések alapján, ENSZ-felhatalmazás nélkül megtámadta Irakot, ahol sikerült ugyan megdönteni Szaddám Huszein rendszerét, de az ország romjain ma már a néhai diktátornál is rosszabb Iszlám Állam élősködik.

Az a típusú szankciós politika pedig, amelyet évtizedek óta erőltet a nemzetközi rendszer Észak-Korea megregulázására, elbukott. Az immár a Kim dinasztia harmadik generációjához tartozó Kim Dzsong Un vezette ország úgy válik szépen lassan komolyan vehető atomhatalommá, hogy közben – a kevés megbízható helyszíni beszámoló szerint – az ország nem élhetetlenebb, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Itt az ideje valami mást kitalálni, ez azonban egyáltalán nem kis feladat, ha közben Donald Trump amerikai elnök hajlamos úgy viselkedni, mint elefánt a porcelánboltban, Kína egyre kevésbé tudja befolyásolni Phenjant, Oroszországnak pedig nemcsak a nyugati szankciók miatt fájhat a feje, de a szíriai helyzet is lefoglalja.

Mindeközben Dél-Koreában szép lassan elmegy az az idősebb generáció, amely még szívén viseli északi testvérei sorsát, és szemrebbenés nélkül hajlandó lenne áldozni rájuk saját jólétéből is. A déli fiataloknak lassan csak az újabb és újabb nukleáris tesztek és a phenjani katonai parádékról készült felvételek lesznek kézzelfogható élmények, továbbá az a néhány menekült, akik sikeresen átverekedték magukat délre. Az északiaknak pedig marad a személyi kultusz, az utcasarkon háborús propagandát üvöltő hangszórók, valamint az egy-egy látványberuházás keretében felhúzott épülettel megtoldott végtelen szürkeség.