Már a megszületése előtt utáltuk Szlovákiát. Északi szomszédunk alkotmánya 1992. október 1-jén lépett életbe, tizenhárom nappal azután, hogy a Slovan Bratislava – Ferencváros meccsen helyi kommandósok fekete álarcban, a magyar televízió élő közvetítése mellett, előre kitervelten összeverték a magyar szurkolókat. Dorongokkal ütötték őket, földön fekvő embereket rugdostak. 2006 októberéig azt hittük, ilyenre magyar rendőr nem lenne képes.
Az 1992-es nemzetközi kupameccs előtt a Fradi-drukkerek legnagyobb „bűne” az volt, hogy Nagy-Magyarországot éltették a Felvidéken. A Slovant és Szlovákiát szidalmazó rigmusok a hírhedt kommandós akció után terjedtek el, nemcsak a ferencvárosiak, hanem rengeteg magyar érzésű drukker énekelte őket. A lelkiállapot most is érthetővé válik, ha megnézzük a huszonöt évvel ezelőtt Pozsonyban készült felvételeket. Sokkolók a képsorok.
Néhány évvel később egy felvidéki sítáborban már nem kellett irredenta dalokat énekelnünk ahhoz, hogy belénk kössenek szlovák fiatalok. Elég volt kicsit hangosabban mulatoznunk Szviten, az Alacsony-Tátra északi lejtőin elhelyezkedő kis gyárvárosban, hogy körülvegyenek bennünket, belerúgjanak az egyik társunkba, majd amikor az fájdalmában szlovákozni kezdett, falkaszerűen rontsanak rá, hárman ütve a fejét.
A magyar–szlovák kapcsolatok újabb gyászos napja lett 2008. november 1-je. A Dunaszerdahely és a Slovan Bratislava meccsén megint ott voltak a ferencvárosiak (meg az újpestiek is), volt Nagy-Magyarország-molinó, ezer budapesti hallatta hangját a felvidéki magyarságot szimbolizáló szerdahelyiek mellett – és a szlovák nacionalizmussal összekapcsolt pozsonyiak ellen. A szlovák rohamrendőrség megint lecsapott, ötven embert kellett ellátniuk a mentőknek. A tizenéves Lengyel Krisztiánt megrepedt nyakcsigolyával helikopter vitte kórházba, maradandó sérüléseket szenvedett. Dunaszerdahelyen azt mondják a vezérszurkolók, 2008. november 1-je óta a Slovan nem ellenfél, hanem ellenség.
Hosszú éveken át nem jártunk a Felvidéken, nem félelemből vagy gyűlöletből. Egyszerűen nem vitt arra az utunk. Fél évtizede viszont törzsvendégek vagyunk, már-már hazajárunk az Alacsony- és a Magas-Tátrába, távol a nagyvárosoktól. A nyomát sem találjuk – bár nem is keressük – annak a gyűlöletnek, amely valaha itt körülvett minket. Alig fordulunk meg olyan helyen, ahol a szlovák emberek ne akarnának figyelmességből magyarul beszélni, legyen az gyógyszertár, családi panzió a falu közepén vagy nagyszálló a Csorba-tónál. A mosoly itt nem gyenge píárfogás, mint néhány kínai boltosnál, hanem egy gyökeret eresztett, egészségessé váló nemzet vendégszeretete. Mi pedig egy szép napon azon vettük észre magunkat, hogy már nem utáljuk a szlovákokat.
