Az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolata nem oldódott, sőt a várakozásokhoz képest keményedett. Washington a kereskedelmi háborút elkerülte, a TTIP mintha újra éledezne. Kínával is megtalálta a hangot a Fehér Ház, minden hangoskodás ellenére marad az Iránnal kötött nukleáris egyezmény is, s már a NATO-t sem tartják idejétmúltnak. A homályos hátterű szíriai provokációra adott figyelmeztető válasz, Aszad elnök demonstratív leállatozása és az Afganisztánban ledobott óriásbomba is a régi Amerikát idézte. Az elmúlt két hét eseményei rácáfoltak Trump kampánybeli külpolitikai elképzeléseire, s elhomályosodtak a kezdeti elszigetelődés jelei is. Úgy tűnik, hogy az elnök a nemzetbiztonsági ügyekben hagyományosan kormányoz, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a Szíria elleni rakétatámadást mindkét politikai oldal lelkesen üdvözölte.
A világ most részben megnyugodva, részben pedig csalódottan arról beszél, hogy az amerikai külpolitika visszazökkent a régi kerékvágásba. Az egyik tábor e realizmus fő okát abban látja, hogy szembesülve az amerikai rendszer működésével, Trump rádöbbent, bármennyire is másképp gondolta, az Egyesült Államok hajóját nem lehet egyik pillanatról a másikra új irányba fordítani, mert akkor felborul. Ezt az erős Amerikában gondolkodó elnök sem akarja, ezért kénytelen működtetni a világból a tartalékokat kiszipolyozó, s a szuperhatalmi státust éppen a globális szerepvállalás révén biztosító rendszert. A globalisták megkönnyebbüléséből közben a másik oldal azt a következtetést vonja le, hogy az alapvetően liberális amerikai rendszer szép lassan bedarálja az elnök új irányt ígérő külpolitikai elképzeléseit.
A Trump győzelmét kétségbeesett sikollyal fogadó fősodor kétségkívül kezd lehiggadni, s az új helyzetben is szisztematikusan visszaerősíti pozícióit. Ebben a törekvésében segítségére van, hogy Trumpnak kevés az embere, s így az apparátusban nem tudja a maga javára fordítani az arányokat. Ráadásul az orosz kapcsolatokkal revolverező ádáz harcban a Fehér Ház új ura kampányának több tagját is elvesztette. Így kényszerült lemondásra a nemzetbiztonsági főtanácsadó Michael Flynn is. Az elnök jó érzékkel taktikázik, s a békesség jegyében nevezte ki például a Pentagon élére a Kreml iránti szimpátiával finoman szólva sem vádolható James Mattist. A trumpi „forradalommal” szemben a realizmust és a szakértelmet képviseli az új nemzetbiztonsági főtanácsadó Herbert McMaster, és sok tekintetben Trump ellentéte az alelnök Mike Pence is.
Az amerikai külpolitikában az elmúlt két hétben lezajlott fordulatot, vagy más szempontból vizsgálva éppen ennek elmaradását érthetővé teszi az apparátus összetétele. A Trump csapatában mutatkozó káderhiány miatt több fontos külügyi poszt máig betöltetlen, miközben a stratégiát meghatározó új figurák nem nagyon engedik szárnyalni az elnököt. Így aztán hiába tekintik alapvetően az elnök emberének Rex Tillerson külügyminisztert, ez még semmire sem biztosíték. Ahogy a minap a Times fogalmazott, az irányt a kiemelt posztokra került nők határozzák meg. Így például az a Fiona Hill, aki a fentiek többségéhez hasonlóan szembemegy Trump Putyint dicsérő szavaival. Az orosz elnök ismert bírálója, a Brookings Institutionnak a Valdaj Klubba is többször meghívott vezető elemzője korábban hírszerzőként dolgozott Moszkvában, s többek meglepetésére Trump a Fehér Ház Oroszország és Európa politikájáért felelős igazgatói posztjára kérte fel. Hill 2013-as, Putyinról írt, az orosz elnököt „cinikus manipulátorként” bemutató könyvét hasznos sorvezetőnek tartják a brit szolgálatok, s Trump megválasztása után az elemző több írásában is kizárta az enyhülés lehetőségét Oroszországgal. A kabinetfőnök Margaret Peterlin a haditengerészet kiberhírszerzési tisztje volt, majd egy olyan céget vezetett, amelynek tevékenységébe az is belefért, hogy külföldi hekkereket mímelő programokkal kereskedjen. Nikki Haley, a külügyminiszterként is szóba jött ENSZ-nagykövet sem kímélte az elmúlt napokban elhangzott megszólalásaiban Moszkvát, míg a rossz nyelvek szerint a Szíria elleni rakétatámadás egyik fő támogatója Trumpnak a halott gyerekek látványán elszörnyedő lánya, Ivanka volt. Az elnök állítólag a klímakérdésben is lányára hallgatva lépett vissza korábbi elképzeléseitől. A család liberálisai között azonban az igazi erős ember Ivanka férje, a sajtóban a cionista lobbi vezetőjeként is emlegetett Jared Kushner, aki főtanácsadói minőségében összetűzésbe keveredett a konzervatív stratéga Stephen Bannonnal is.
A két irányzat harcában jelenleg a fősodor áll nyerésre, ám a csata végkimenetelét még befolyásolhatja, hogy az elmúlt napokban bemutatott látványos külpolitikai show-val Trump hosszabb távon is megerősíti-e belpolitikai pozícióit, s így önmagát adhatja, avagy a kiszámíthatatlanságot erősítve tovább vergődik a rendszer hálójában.
