Az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolata nem oldódott, sőt a várakozásokhoz képest keményedett. Washington a kereskedelmi háborút elkerülte, a TTIP mintha újra éledezne. Kínával is megtalálta a hangot a Fehér Ház, minden hangoskodás ellenére marad az Iránnal kötött nukleáris egyezmény is, s már a NATO-t sem tartják idejétmúltnak. A homályos hátterű szíriai provokációra adott figyelmeztető válasz, Aszad elnök demonstratív leállatozása és az Afganisztánban ledobott óriásbomba is a régi Amerikát idézte. Az elmúlt két hét eseményei rácáfoltak Trump kampánybeli külpolitikai elképzeléseire, s elhomályosodtak a kezdeti elszigetelődés jelei is. Úgy tűnik, hogy az elnök a nemzetbiztonsági ügyekben hagyományosan kormányoz, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a Szíria elleni rakétatámadást mindkét politikai oldal lelkesen üdvözölte.
A világ most részben megnyugodva, részben pedig csalódottan arról beszél, hogy az amerikai külpolitika visszazökkent a régi kerékvágásba. Az egyik tábor e realizmus fő okát abban látja, hogy szembesülve az amerikai rendszer működésével, Trump rádöbbent, bármennyire is másképp gondolta, az Egyesült Államok hajóját nem lehet egyik pillanatról a másikra új irányba fordítani, mert akkor felborul. Ezt az erős Amerikában gondolkodó elnök sem akarja, ezért kénytelen működtetni a világból a tartalékokat kiszipolyozó, s a szuperhatalmi státust éppen a globális szerepvállalás révén biztosító rendszert. A globalisták megkönnyebbüléséből közben a másik oldal azt a következtetést vonja le, hogy az alapvetően liberális amerikai rendszer szép lassan bedarálja az elnök új irányt ígérő külpolitikai elképzeléseit.
A Trump győzelmét kétségbeesett sikollyal fogadó fősodor kétségkívül kezd lehiggadni, s az új helyzetben is szisztematikusan visszaerősíti pozícióit. Ebben a törekvésében segítségére van, hogy Trumpnak kevés az embere, s így az apparátusban nem tudja a maga javára fordítani az arányokat. Ráadásul az orosz kapcsolatokkal revolverező ádáz harcban a Fehér Ház új ura kampányának több tagját is elvesztette. Így kényszerült lemondásra a nemzetbiztonsági főtanácsadó Michael Flynn is. Az elnök jó érzékkel taktikázik, s a békesség jegyében nevezte ki például a Pentagon élére a Kreml iránti szimpátiával finoman szólva sem vádolható James Mattist. A trumpi „forradalommal” szemben a realizmust és a szakértelmet képviseli az új nemzetbiztonsági főtanácsadó Herbert McMaster, és sok tekintetben Trump ellentéte az alelnök Mike Pence is.
