Vízbázisú anarchia

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy van egy módszer a tüntetések megelőzésére: a jó kormányzás.

Jól ismerjük Francois Villon Nagy testamentumából a császár elé hurcolt kalóz, Diomedes meséjét. A költeményben a vízi betyár kikéri magának, hogy lekalózozza őt az uralkodó, mondván: „Kísérne, mint téged, hajóhad, / hát császár volna a nevem.” Ilyen most közéletünk is. A formája ugyan a párbeszédre emlékeztet, de valójában lármás, egymás mellett elordibáló feleket látunk, hallunk. Vannak az utcára vonuló hangos és haragos Diomedesek és megannyi császár, akik a kormányzat és a hatalom nevében szemüket forgatva a rendre hivatkoznak, és persze a csendes többségre.

Vegyünk egy konkrét példát. A CEU-ügy és a civiltörvény apropóján lezajlott tüntetések során a demonstrálók vízbázisú festékkel dobálták meg a Sándor-palotát, a Terror Házát és a Szabadság téren felejtett szovjet megszállási emlékművet. Az aktivisták ellen eljárás indult, többek között „műemlék megrongálásával elkövetett rongálás [sic!] bűntettének megalapozott gyanúja miatt”. Persze lefuthatjuk a kötelező köröket, hogy dobálózni sosem szép dolog, meg hogy a rend mindannyiunk érdeke. (Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy van egy módszer a tüntetések megelőzésére: a jó kormányzás. Milyen sokat emlegettük, és milyen gyorsan elfelejtettük, pedig hát igény még mindig lenne rá!)

De inkább képzeljük el, mit mondana napjaink Magyarországán Diomedes a műemlékeket féltő rendpártiaknak. Bizonyára valami olyasmit, hogy per pillanat ebben az országban annak a szónak, hogy műemlékvédelem, nincs semmi értelme. Mert mit is látunk? Egyrészt számos olyan épületet, amelyeken ott virít ugyan a műemlékvédelemről tanúskodó tábla, de sok esetben alig áll már a fal, hogy egyáltalán tartsa a márványba faragott hirdetményt. Valaki szólhatna is mindjárt a hungarikumbizottságnak, vegyen már lajstromba egy-két rendszerváltás óta omladozó neobarokk romhalmazt. Ha már úgyis olyan büszkék vagyunk rájuk.

Másrészt viszont ott vannak a százesztendősnél is idősebb, ám még mindig jó karban lévő házak: ezeket jelenleg semmi nem óvja meg attól, hogy rusnya modern irodaházzá alakuljanak, ha kinézi őket magának egy letelepedési kötvénnyel idemigráló milliárdos. De az sem menti meg építészeti értékeinket, ha esetleg a nagypolitika vet rájuk szemet. Elég csak a budai Várra gondolni: még annak a Forster-központnak is ki kell onnan költöznie, amelyik jelezhette volna a hatalomnak, milyen hátrányai lehetnek, ha több minisztérium is felhurcolkodik oda. Értékőrző, konzervatív kormányzás, az.

És akkor Kaposvárról még nem is beszéltünk. A somogyi megyeközpontban épp a minap alkották meg a lex Kétfarkút: egy rendeletet, amelynek értelmében „szankcionálható lesz bűncselekmény vagy szabálysértés hiányában az is, aki járda vagy közút felületén, valamint a közterületen elhelyezett eszközökön, dísztárgyakon a tulajdonos vagy vagyonkezelő hozzájárulása nélkül festékszóróval, filctollal vagy bármilyen más anyaggal létrehozott képi, grafikus vagy szöveges, nem vízoldékony felületbevonatot hoz létre, amely nem a vagyontárgy rendeltetésszerű használatához szükséges”. Vagyis a város nem abba fektet energiát, hogy rávegye a vagyonkezelőt, ugyan javítsa már ki azokat a töredezett járdákat, amiket a Kétfarkú Kutya párt aktivistái ki szoktak festeni, hanem inkább szankcionálja a pingálást. Röhej.

De vissza a mi technóra tüntető Diomedeseink vízbázisú anarchiájához. Pontosabban az erre adott kormány- és rendpárti válaszokhoz. A miniszterelnöknek például viszket tőle a tenyere; az egyik kormánypárti publicista a „fene nagy demokrácia” miatt sajnálkozik, és a „pofonos ládát” emlegeti, a másik pedig azt üzeni a tüntetőknek, hogy „majd megtapasztaljátok, milyen érzés üldözöttnek és fenyegetettnek lenni”. Ilyenkor Körömi Attila volt fideszes országgyűlési képviselő lapunkban publikált sorai jutnak eszembe. Hogy Orbán Viktor már 2004-ben kijelentette: „Összességében megállapítható, hogy a Kádár-rendszer győzött, megnyerte a rendszerváltoztatást.” Mert ha valami, akkor ez tényleg kádári tempó.

De eszembe jut még valaki. Ő sem szerette a tüntetőket. Úgy tíz évvel ezelőtt így beszélt róluk: „Ha mások kóbor kutyákat küldenek ki az utcára, akkor nekünk nem az a válaszunk, hogy mi meg veszett rókákat küldünk. Nem. Hanem: mit csinálnak a kóbor kutyákkal?! Be kell fogni őket, és telepre kell őket vinni.” Igen, ez a valaki Gyurcsány Ferenc volt. Az ő 2006-os gondolatait visszhangozza most a tüntetések kapcsán az úgynevezett polgári oldal, melynek már csak egyetlen végső érve van. Az, hogy tizenegy évvel ezelőtt vér folyt a demonstrációkon, most pedig csak a víz, ami a festékbombák után marad.

Mindezek után már csak arra vagyok kíváncsi, mit mondott volna minderre Diomedes. Mert azt már én sem tudom elképzelni.