Megkönnyebbülten sóhajtottak fel Emmanuel Macron győzelme után a föderális Európa hívei. Az Európát választó franciákat, a józan ész diadalát és a populisták előretörésének megtorpanását éltették a szalagcímek. Európa megmentőjét látni az integráció elmélyítését hirdető Macronban azonban ugyanolyan túlzás, mint ahogy elsietett volt temetni az EU-t a szkeptikus nézetek tavalyi megerősödésekor. Megalapozatlan, a vágyakat valóságnak láttatja a globalizációt ideológiává emelők ujjongása is. A nacionalisták, a befelé fordulók, a globalizációról mint realitásról tudomást venni nem akarók vesztettek, Macron megválasztása azonban messze nem a neoliberális világrend diadala. Hogy mást ne mondjunk, a liberális konszenzuson alapuló hagyományos pártok visszaszorulóban vannak, és maga Macron is a rendszert előzi, csak másképp, mint Le Pen. Egy év alatt szinte a semmiből az Élysée-ig jutott. Sikere inkább figyelmeztetés az önmagát túlélő liberális globalizmus híveinek, semmint az ő győzelmük. A brexittől Trumpon át az unió válságáig minden arról árulkodik, hogy ez a gondolkodás nehéz időket él át, az elmúlt mintegy harminc év politikája zsákutcába jutott. Óriási az igény egy új migrációs, szociális, gazdasági és külpolitikára. Az alternatívák egyikét ígéri a franciáknak a szocialisták köpenyéből előbújt, a világlátását és a hozzá fűzött reményeket látva is egyfajta francia Obamának tekinthető Macron, de az még a jövő kérdése, képes lesz-e elődje hibáiból levonni a tanulságot, és megújítani az ötödik köztársaságot.
Egyelőre Macronról mint politikusról nem igazán lehet képet alkotni. Biztosan tudjuk róla, hogy fiatal, heves és ambiciózus. Egyértelmű, hogy a hagyományos politikai elit, a pénzvilág támogatja. Mellette szól a fiatalsága, de szembetűnő a tapasztalatlansága. Az, hogy mindenből igyekszik tanulni, valamint a siker akarása nagy reményekre jogosítja, a neheze azonban még előtte áll. Legfőképp le kell raknia elnökségének politikai, ideológiai és infrastrukturális alapjait.
Az első lépés: belpolitikai pozícióinak megerősítése, a parlamenti többség megteremtése és a kormányalakítás. Nem jó előjel, hogy 66 százalékos győzelme az elnökválasztás második fordulójában meggyőző, ám sokan nem rá, hanem Le Pen ellen (43 százalék) szavaztak. Macron jobb híján érdekházasságot ajánlott a franciáknak, s ezt kellene a sikerhez szerelmi kapcsolattá formálni. Győzelme ugyanis nem a bizalmon, hanem józan számításon alapul még akkor is, ha a nagyvárosokban aratott Macron, valamint az összességében rá adott 20 millió voks történelmi összehasonlításban is jónak mondható. A Kantar-Sofres közvélemény-kutató felméréséből azonban kiderül, hogy mindössze a franciák 41 százaléka gondolja úgy, hogy Macronnak fontos politikai szerepet kellene játszania az ország jövőjében. Ez az index a legalacsonyabb az eddig megválasztott elnökök közül, hiszen mindegyik győzteshez pozitívan állt legalább a társadalom fele. Csak megerősíti ezt a Cevipof felmérése, amely szerint a franciák 47 százaléka nem szereti a megválasztott elnököt. Már-már ijesztő az is, hogy a BVA szociológiai intézet kutatásai szerint a második forduló előtt Macronra szavazni készülőknek mindössze a 26 százaléka osztotta a jelölt nézeteit. Le Pennél ez az arány 56 százalék volt. Az Ipsos/Sopra Steria adatai ezt azzal fejelik meg, hogy Macron programját a megkérdezetteknek csupán 16 százaléka támogatta, 61 százalék pedig kimondottan nem szeretné, ha az új elnök pártja abszolút többséget szerezne a parlamentben. Mindezeket a számokat alátámasztják a voksolás adatai is. Így az, hogy 1969 óta a legmagasabb (25,44 százalék) volt a lábukkal szavazók, a második fordulótól távol maradók aránya, és feltűnően sokan (11,5 százalék) dobtak az urnába érvénytelen cédulát. Mindez akkor is figyelmeztető, ha több szakértő már azt sem zárja ki, hogy a megválasztott elnök mozgalma ügyes taktikázással akár többséget is szerezhet a parlamentben.
Erre ugyan mérget nem vennénk, ám ha az eredmények így alakulnának, Macron egyelőre akkor is gyenge elnök marad, ami behatárolja külpolitikai mozgásterét. Nem szélesíti azt a francia gazdaság jelenlegi siralmas állapota sem, amely lassan már inkább a válsággal küszködő mediterrán országokhoz sorolja Franciaországot, semmint Németországhoz. Ennek fényében óvatosan kell kezelni azokat a véleményeket, amelyek az Európai Uniónak stabilitást hozó társaságként láttatják az új francia elnök csapatát. Macron kétségkívül Berlinre fog figyelni, ám ez a tengely ugyancsak féloldalas, így Európában továbbra is az lesz, amit a németek mondanak.
Ezért aztán visszafogottan érdemes kezelni Emmanuel Macron sikerét. S ha már az amerikai hasonlatot említettük, emlékezzünk csak arra, hogy Obamában mekkorát csalódtak az új időkre várók. Ez a kiábrándulás hozta aztán a felszínre Trumpot.
