A halálraítélt

Félő, de Széles Sándornak talán már nem is juthatott olyan feladat, amely életben tartotta volna.

Saját könyve címlapján nevezte így önmagát három esztendővel ezelőtt Széles Sándor, és milyen a sors Magát a 2014. június 12-ei könyvbemutatót is halálra ítélte a hazai úszóélet, holott ha csak néhányan eljönnek a mester meghívottjai közül, talán minden másként alakul. Persze az is lehet, hogy semmi sem alakult volna másként. A napokban elhunyt Széles a könyvét 2013-ban kezdte írni, tehát nem sokkal azután, hogy edzői pályafutása csúcsára ért: két tanítványa közül Gyurta Dániel világcsúcsot elérve 200 méteres mellúszásban, Risztov Éva nyílt vízi 10 kilométeren soha nem látott taktikával, rajt-cél győzelemmel lett olimpiai bajnok egy évvel korábban.

Szóval nem volt ott a Dohány utcai sportkocsmában jóformán senki, akiről a lapokon szó esett, és aki reagálhatott volna az egyébként nem is igazán bántó, csak sztorizgató, de az úszóvilág terheltségére azért rá-rávilágító kiadvány szavaira. Az is igaz persze, hogy csak hónapokkal voltunk a Szepesi Nikolett-féle első és második úszóbotránykönyv után, és aligha voltak – akkor még – olyan szereplői az úszósportnak, akik keresték volna a bajt. A szerző meghívta Zubor Attila gyorsúszó-olimpikont, Balczó Andrást, és Szabó Joe is ígérte magát a Széles életében fontos eseményre. Darnyi akkor épp Floridában volt, a Gyurta fivérek Rómában versenyeztek, és Gyárfás úszóelnök sem ment el, más elfoglaltságaira hivatkozva – utóbbi jelenléte pikáns is lett volna, hiszen a nem teljesen százszázalékos Szélest ő küldte haza a barcelonai vizes vb-ről 2013-ban.

Abból Széles és az Ulpius-ház Kiadó sem csinált titkot, hogy A halálraítélt című könyv kiadásának ötletét a barcelonai incidens adta. A gond ezzel csak az, hogy ma már tudjuk, milyen tragédiához vezettek az azóta bekövetkezett események. A sztorigyűjtemény címlapfotóján eredetileg Széles „legfőbb műve”, Gyurta Dániel is szerepelt volna, de londoni aranyérmesünk levetette magát, és mint azt Széles Sándor a bemutató alkalmával elmondta, még Gyurta édesapja is rátelefonált, nehogy valami „olyan” jelenjen meg a fiairól.

Széles számára az úszás egyébként – s e felfogásában Széchy Tamás, „az öreg” szikár puritanizmusa tükröződött – első megközelítésben nem volt sok összetevős. Úgy tartotta, tehetséges és szorgalmas versenyző kell hozzá, valamint tettre kész edző, pszichológus, más nem. Élete viszont meglehetősen vékony jégen táncolt. A Széles-féle zsenik, mint ezt a napokban sokan el is mondták már, önpusztító voltukban sorsszerűen távolodnak el a valóság érzékelésétől. Így lehet az, hogy miután olimpiai bajnokokat „gyártott” a medencében, nem volt, aki figyelmeztesse: tudása nem terjed ki az életvezetés minden területére. 2012 és 2016 között fokozatosan távolodott el tőle a bajnokká tett, de Kovácshegyi Ferenchez „átúszó” Gyurta Dániel, akinek utolsó évi felkészülésétől a riói kudarc idején Széles furcsa módon el is határolódott. De mit kellett volna reagálniuk erre Kovácshegyiéknek, ismerve edzőkollégájuk állapotát?

A kérdés itt válik sokkal általánosabbá, szerteágazóbbá: mit tegyen segítőleg az ember, ha a vele napi munkakapcsolatban álló, korábban példás trénert láncon tartja a betegség? Tudomást sem véve róla hagyja ugyanazt a munkát végezni? Vagy vonja kérdőre az egyébként betegségtudatban egyáltalán nem is lévő embert? Vonjon be másokat annak a problémának a megoldásába, amit az érintett maga fel sem ismer?

Tévúton jár, aki úgy gondolja, hogy Széles Sándor „a Bienerth-rendszer első halálos áldozata” – mert ma már ilyen hangok is hallhatók. Meglehet, a súlyos beteg Széles tragédiáját az úszóelnöki visszautasítás tetőzte be, de a fenti kérdések megválaszolásával talán közelebb kerülhetnénk ahhoz, mit lehetett volna tenni érte, például az úszószövetség elnöki irodájában vagy 2013-ban Barcelonában.

Félő, de Széles Sándornak talán már nem is juthatott olyan feladat, amely őt életben tartotta volna.