Széles számára az úszás egyébként – s e felfogásában Széchy Tamás, „az öreg” szikár puritanizmusa tükröződött – első megközelítésben nem volt sok összetevős. Úgy tartotta, tehetséges és szorgalmas versenyző kell hozzá, valamint tettre kész edző, pszichológus, más nem. Élete viszont meglehetősen vékony jégen táncolt. A Széles-féle zsenik, mint ezt a napokban sokan el is mondták már, önpusztító voltukban sorsszerűen távolodnak el a valóság érzékelésétől. Így lehet az, hogy miután olimpiai bajnokokat „gyártott” a medencében, nem volt, aki figyelmeztesse: tudása nem terjed ki az életvezetés minden területére. 2012 és 2016 között fokozatosan távolodott el tőle a bajnokká tett, de Kovácshegyi Ferenchez „átúszó” Gyurta Dániel, akinek utolsó évi felkészülésétől a riói kudarc idején Széles furcsa módon el is határolódott. De mit kellett volna reagálniuk erre Kovácshegyiéknek, ismerve edzőkollégájuk állapotát?
A kérdés itt válik sokkal általánosabbá, szerteágazóbbá: mit tegyen segítőleg az ember, ha a vele napi munkakapcsolatban álló, korábban példás trénert láncon tartja a betegség? Tudomást sem véve róla hagyja ugyanazt a munkát végezni? Vagy vonja kérdőre az egyébként betegségtudatban egyáltalán nem is lévő embert? Vonjon be másokat annak a problémának a megoldásába, amit az érintett maga fel sem ismer?
Tévúton jár, aki úgy gondolja, hogy Széles Sándor „a Bienerth-rendszer első halálos áldozata” – mert ma már ilyen hangok is hallhatók. Meglehet, a súlyos beteg Széles tragédiáját az úszóelnöki visszautasítás tetőzte be, de a fenti kérdések megválaszolásával talán közelebb kerülhetnénk ahhoz, mit lehetett volna tenni érte, például az úszószövetség elnöki irodájában vagy 2013-ban Barcelonában.
Félő, de Széles Sándornak talán már nem is juthatott olyan feladat, amely őt életben tartotta volna.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!