Egy új politikusgeneráció vezéralakja

Emmanuel Macron sikerének titka, hogy új, fiatalos lendületet adott az európaiságnak.

Jó dolgunkban elfelejtettük, hogy a szuverén nemzetállamok Európája évszázadokon át állandó konfliktusokat jelentett az egyes országok között. Nem árt emlékezetünkbe vésni, hogy e kontinens népei előbb törzsekként, majd királyságokként, végül modern nemzetállamokként pár évezredet végigháborúztak egymás ellen, míg végül létrehozták a békés együttműködés közös platformját, az Európai Uniót, amely eddigi történelmünkben példátlanul hosszú békés időszakot hozott. Ennek eredményeként a mai napig csak ott vannak fegyveres konfliktusok kontinensünkön, ahol azokat az unión kívüli nagyhatalmi érdekek szítják, mint most Ukrajnában vagy korábban Szerbiában, ahol alapvetően az amerikai–orosz érdekek konfrontációja miatt alakult ki törésvonal. Akkor miért is fanyalgunk? Vitathatatlan tény, hogy az amerikai álom is európaiak álma volt – az óvilágból elvándorolt európaiaké. De vajon mikor látjuk be végre, hogy ennél sokkal hitelesebb és erősebb történet közös európai álmunk békés megvalósítása itt nálunk, a nemzeti ellentétek által leginkább megosztott kontinensen? Mintha nem a békés egymás mellett élés lenne a legfontosabb szempont, a vámuniónál és a közös valutánál sokkal átélhetőbb politikai tartalommal.

Hogy akkor mi is Macron sikerének titka? Egyfelől modernista, technokrata és akár Amerikával szemben is versenyképesnek tűnő európai válaszokat ígér, de úgy, hogy mindezek végső soron visszavezetnek az európai kulturális identitáshoz, sőt az európai értékrend globális vezető szerepének újrafelfedezéséhez. Kibékít bennünket saját kultúránkkal, és segít újra megszeretni, fontosnak érezni az alapvető európai értékeket. Ez pedig erősebb és sok szempontból reálisabb program, mint mondjuk Trump ígéretei az amerikai rozsdaövezet újraiparosításáról.

Ha meg akarjuk érteni Macron európai sikertörténetét, ne vesszünk el a részletekben! Engedjük el a szokásos politológiai zsonglőrködést a választási statisztikákkal. Tegyük félre még azt is, hogy kicsoda Emmanuel Macron eddigi karrierje alapján; hogy mennyire lehet lekötelezettje korábbi alkalmazójának, a Rothschild befektetési banknak, vagy miért vádolhatta az egyik ellenjelölt azzal a Paks II. paktumhoz kísértetiesen hasonló üggyel, miszerint Macron idegen hatalmak érdekeit szolgálhatta, amikor gazdasági miniszterként közbenjárt azért, hogy kiszervezzék Amerikába azoknak az Alstom turbináknak a gyártását, amelyek meghatározó építőelemei az atom-tengeralattjáróknak (ezekre épül Franciaország nukleáris elrettentési stratégiája és egyben nagyhatalmi státusa). Macron mindezek ellenére sikeresnek bizonyult, mert új, fiatalos lendületet tudott adni az európaiságnak. Hozzájárult, hogy újra hinni tudjon benne az a több százmillió ember, akiknek a képviseletére alkalmatlannak bizonyult a korábbi politikusgeneráció.

Orbán Viktor is ezt a politikai válságot, az európai értékek megrendülését és a megújulás igényét lovagolta meg, itthon és Brüsszelben egyaránt. A régi politikusgenerációból leginkább ő volt az, aki úgy tett, mintha egészen új utat kezdett volna járni, „unortodox” alternatívát és „illiberális” kiutat kínálva. A brexit és Trump megválasztása erősíteni látszott ezt a trendet, de a holland választási eredmény után Franciaországban végleg eldőlt a kérdés. Le Pen veresége és Macron sikere azt mutatja, hogy az Európai Unióban lejárt az illiberális alternatíva szavatossága. Kiderült, hogy nem alapvető európai értékeink feladása jelenti a kiutat, hanem az, ha újra büszkén vállaljuk őket, és akár a világ új vezető erejét látjuk Európában. A Momentum Mozgalom megjelenése és kezdeti sikerei jelzik, hogy Magyarországon is lehetséges hasonló új generációs sikertörténet, egy új európai humanizmus összekapcsolása a technokrata kommunikációs módszerekkel – csakhogy a párhuzam csalóka. A Momentum vezetője egyelőre inkább emlékeztet a fiatal Orbánra, mint magyar Macronra, és politikai kultúránk is messze esik a franciákétól.

Mi, magyarok egész történelmünk során meghatározó pontokon tudtunk hozzájárulni Európa megújulásához, az EU előképét, vagyis az első vámuniót létrehozó visegrádi egyezménytől a kontinens első vallási türelmi rendeletén és a reformkoron át egészen ’56-ig és ’89-ig. Jelenleg azonban rohamléptekkel haladunk a homlokegyenest ellenkező irányba, nemcsak a putyini politikai kultúrát ránk erőltető rezsimnek köszönhetően, hanem az egész ország mély morális válsága miatt. Pedig olyan egyszerű lenne megtalálni az okát, hogy miért kerültünk ilyen zsákutcába, amilyenben talán a mohácsi vereség vagy Trianon után lehettünk: letértünk az ezeréves útról, amelyet az államalapítástól követtünk, és amely semmiben sem különbözött a többi uniós tagország európai útjától. Ennek lényege pedig az, hogy a haza haladását mindig összekapcsoltuk azzal, hogy az európai haladás élvonalához tartozzunk – vagy legalább ne sereghajtói és kerékkötői legyünk, ami gyakorlatilag példátlan a történelmünkben.

Az ország morális válsága, a polgári értékrend aláásása tehát főként azért állt elő, mert kiestünk történelmi szerepünkből: egész kultúránkat, identitásunkat alapjaiban fenyegető irányba fordítanak bennünket. Persze csak ha hagyjuk, és ha nem lép fel kellő időben egy olyan új generáció a magyar közéletben, amely képes arra a megújulásra, amelynek vezéralakját Európa-szerte most Macronban látják. Batsányi szavai ismét segíthetnek megtalálni az Európába vezető – és saját történelmi identitásunkhoz visszavezető – utat: „hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”.

A szerző borász, filozófus