Európa már annyira várta, hogy valaki mondjon végre valami reménykeltőt, valami hihetőt, hogy ez a példátlan kereslet megteremtette a kínálatot, az igényt kielégítő kommunikációs terméket: az európai politika új generációjának képviselőjét. Így lett a fiatalon elnökké választott Emmanuel Macron pár hét alatt egy új Európa hőse a sajtóban és a közösségi médiában. Nem mintha jövőbe látó, különleges lángelme lenne; inkább az a helyzet, hogy a Juncker–Merkel–Hollande-típusú politikus-dinoszauruszokhoz képest Macron üdítő, új színfoltként robbant be a köztudatba, és került egy vezető uniós hatalom élére. Eleve másnak tűnik, mint rettenetesen megunt, jó ideje lejáratott pártpolitikusaink, és pont ezáltal képes megszólítani, sőt mobilizálni akár olyan szavazókat is, akik egyik párttal sem voltak elégedettek, netán az egész parlamentarizmusban csalódtak. Ez Macron sikerének egyik kulcsa – és persze csapdája is. Ugyanis olyan amerikanizációgyanús marketingmódszerekre építette a kampányát, amilyenekkel korábban Franciaországban csak ipari tömegtermékeket adtak el.
Otthon sokkal árnyaltabb a róla kialakult kép, de Macron Európából nézve egyértelműen pozitív hős. Sokan az unió megmentőjét és a megújulás megtestesítőjét látják benne. Nyilván tudatosan felépített üzenet volt, hogy az EU himnuszára, az Örömódára vonult be megtartani első elnöki beszédét, de nagyon sokan osztották meg egyik videóját is, amelyben a Donald Trump által kiebrudalt kutatókat szólítja meg, hogy jöjjenek Franciaországba és Európába, ahol szívesen látjuk őket, és megbecsüljük a tudományt, mert őrizzük és továbbvisszük a felvilágosodás értékeit. Stratégiai fordulatról van szó, mert ahová a legjobb szakemberek mennek, ott lesznek a jövő fejlesztési és technológiai központjai.
Végső soron tehát az a tét, hogy a Macron által fémjelzett új európai generáció át tudja-e venni a globális vezető szerepet. Trump megválasztásával és a brexittel a nyugati civilizáció korábbi vezető angolszász hatalmainak pozíciója látványosan megrendült; szinte felfoghatatlan, bohózatba illő jeleneteket láthatott a világ a legmagasabb szinteken is. Jelenleg az is kérdésesnek tűnik, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetése saját belső problémáival meg tud-e birkózni, de a korábban betöltött globális vezető szerepre teljességgel alkalmatlannak tűnnek. Leginkább az Európai Unió tölthetné be a jövőben ezt a szerepet, feltéve, hogy felnő a feladathoz, és végre olyan történetként tudjuk megélni, amellyel valóban, szívből azonosulni lehet. Kell valami, amitől közös hazánknak érezhetjük azt az uniót, amely máig absztrakt adminisztratív egységként, Brüsszel-központú sóhivatalként jelenik meg, ahová a pártok tipikusan parkolópályára szánt kádereiket küldik. Most, hogy az egykori amerikai álom Trumppal bohózatba fordult, európai álomként a mi közös történetünk, a francia–német megbékélés nyomán létrejött Európai Unió sokkal erősebb történet lehetne, ha végre nem kényszeres fanyalgással gondolnánk rá, hanem egyáltalán megismernénk és képesek lennénk azonosulni vele.
Jó dolgunkban elfelejtettük, hogy a szuverén nemzetállamok Európája évszázadokon át állandó konfliktusokat jelentett az egyes országok között. Nem árt emlékezetünkbe vésni, hogy e kontinens népei előbb törzsekként, majd királyságokként, végül modern nemzetállamokként pár évezredet végigháborúztak egymás ellen, míg végül létrehozták a békés együttműködés közös platformját, az Európai Uniót, amely eddigi történelmünkben példátlanul hosszú békés időszakot hozott. Ennek eredményeként a mai napig csak ott vannak fegyveres konfliktusok kontinensünkön, ahol azokat az unión kívüli nagyhatalmi érdekek szítják, mint most Ukrajnában vagy korábban Szerbiában, ahol alapvetően az amerikai–orosz érdekek konfrontációja miatt alakult ki törésvonal. Akkor miért is fanyalgunk? Vitathatatlan tény, hogy az amerikai álom is európaiak álma volt – az óvilágból elvándorolt európaiaké. De vajon mikor látjuk be végre, hogy ennél sokkal hitelesebb és erősebb történet közös európai álmunk békés megvalósítása itt nálunk, a nemzeti ellentétek által leginkább megosztott kontinensen? Mintha nem a békés egymás mellett élés lenne a legfontosabb szempont, a vámuniónál és a közös valutánál sokkal átélhetőbb politikai tartalommal.
Hogy akkor mi is Macron sikerének titka? Egyfelől modernista, technokrata és akár Amerikával szemben is versenyképesnek tűnő európai válaszokat ígér, de úgy, hogy mindezek végső soron visszavezetnek az európai kulturális identitáshoz, sőt az európai értékrend globális vezető szerepének újrafelfedezéséhez. Kibékít bennünket saját kultúránkkal, és segít újra megszeretni, fontosnak érezni az alapvető európai értékeket. Ez pedig erősebb és sok szempontból reálisabb program, mint mondjuk Trump ígéretei az amerikai rozsdaövezet újraiparosításáról.
Ha meg akarjuk érteni Macron európai sikertörténetét, ne vesszünk el a részletekben! Engedjük el a szokásos politológiai zsonglőrködést a választási statisztikákkal. Tegyük félre még azt is, hogy kicsoda Emmanuel Macron eddigi karrierje alapján; hogy mennyire lehet lekötelezettje korábbi alkalmazójának, a Rothschild befektetési banknak, vagy miért vádolhatta az egyik ellenjelölt azzal a Paks II. paktumhoz kísértetiesen hasonló üggyel, miszerint Macron idegen hatalmak érdekeit szolgálhatta, amikor gazdasági miniszterként közbenjárt azért, hogy kiszervezzék Amerikába azoknak az Alstom turbináknak a gyártását, amelyek meghatározó építőelemei az atom-tengeralattjáróknak (ezekre épül Franciaország nukleáris elrettentési stratégiája és egyben nagyhatalmi státusa). Macron mindezek ellenére sikeresnek bizonyult, mert új, fiatalos lendületet tudott adni az európaiságnak. Hozzájárult, hogy újra hinni tudjon benne az a több százmillió ember, akiknek a képviseletére alkalmatlannak bizonyult a korábbi politikusgeneráció.
Orbán Viktor is ezt a politikai válságot, az európai értékek megrendülését és a megújulás igényét lovagolta meg, itthon és Brüsszelben egyaránt. A régi politikusgenerációból leginkább ő volt az, aki úgy tett, mintha egészen új utat kezdett volna járni, „unortodox” alternatívát és „illiberális” kiutat kínálva. A brexit és Trump megválasztása erősíteni látszott ezt a trendet, de a holland választási eredmény után Franciaországban végleg eldőlt a kérdés. Le Pen veresége és Macron sikere azt mutatja, hogy az Európai Unióban lejárt az illiberális alternatíva szavatossága. Kiderült, hogy nem alapvető európai értékeink feladása jelenti a kiutat, hanem az, ha újra büszkén vállaljuk őket, és akár a világ új vezető erejét látjuk Európában. A Momentum Mozgalom megjelenése és kezdeti sikerei jelzik, hogy Magyarországon is lehetséges hasonló új generációs sikertörténet, egy új európai humanizmus összekapcsolása a technokrata kommunikációs módszerekkel – csakhogy a párhuzam csalóka. A Momentum vezetője egyelőre inkább emlékeztet a fiatal Orbánra, mint magyar Macronra, és politikai kultúránk is messze esik a franciákétól.
Mi, magyarok egész történelmünk során meghatározó pontokon tudtunk hozzájárulni Európa megújulásához, az EU előképét, vagyis az első vámuniót létrehozó visegrádi egyezménytől a kontinens első vallási türelmi rendeletén és a reformkoron át egészen ’56-ig és ’89-ig. Jelenleg azonban rohamléptekkel haladunk a homlokegyenest ellenkező irányba, nemcsak a putyini politikai kultúrát ránk erőltető rezsimnek köszönhetően, hanem az egész ország mély morális válsága miatt. Pedig olyan egyszerű lenne megtalálni az okát, hogy miért kerültünk ilyen zsákutcába, amilyenben talán a mohácsi vereség vagy Trianon után lehettünk: letértünk az ezeréves útról, amelyet az államalapítástól követtünk, és amely semmiben sem különbözött a többi uniós tagország európai útjától. Ennek lényege pedig az, hogy a haza haladását mindig összekapcsoltuk azzal, hogy az európai haladás élvonalához tartozzunk – vagy legalább ne sereghajtói és kerékkötői legyünk, ami gyakorlatilag példátlan a történelmünkben.
Az ország morális válsága, a polgári értékrend aláásása tehát főként azért állt elő, mert kiestünk történelmi szerepünkből: egész kultúránkat, identitásunkat alapjaiban fenyegető irányba fordítanak bennünket. Persze csak ha hagyjuk, és ha nem lép fel kellő időben egy olyan új generáció a magyar közéletben, amely képes arra a megújulásra, amelynek vezéralakját Európa-szerte most Macronban látják. Batsányi szavai ismét segíthetnek megtalálni az Európába vezető – és saját történelmi identitásunkhoz visszavezető – utat: „hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”.
A szerző borász, filozófus
