A másik sztori még frissebb, és ezt sem cáfolta. Az egyik közjogi méltóság másik segélyszervezetet választott a külföldi útja kapcsán végrehajtott segélyprogramhoz. A politikus ugyanis – szerintem helyesen – úgy döntött, hogy a vezetőnek adott drága váza vagy más kacat helyett az illető ország gyerekeit (akiket egy vulkánkitörés miatt családostul kitelepítettek) ajándékozza meg iskolatáskával és tanszerekkel. Hazatérte után felháborodott levelet kapott Lehel Lászlótól, aki magyarázatot kért arra, miért nem az ő szervezetét választotta a politikus! Gondoljunk csak bele, egy segélyszervezet vezetője elég erősnek érzi magát, hogy gyakorlatilag számonkérjen egy megválasztott vezetőt, mert nem velük csinált meg egy programot! Bátrabban végezhette a lelkészi munkáját, mondta a beszervezés kapcsán, és lám, ez a bátorság is elég jól kitartott.
Lehel László azt nem érti, hogy ennek a világnak nem lenne szabad a másik legyőzéséről, eltiprásáról, és igen, besúgásáról szólnia. Meg kell még tanulnia, hogy nem kapunk dührohamot attól, ha egy másik segélyszervezet is bekerül az esti tévéhíradóba, és nem telefonálgatunk-levelezgetünk hivatalnokokkal arról, hogy miért álltak szóba a „konkurenciával”. Ezzel van a legnagyobb baj: a Kötőszó blogban is a „piaci konkurens” szót használták egy olyan területen, vagyis a segélyszervezetek világában, ahol ennek a legkevésbé volna helye. Elég nagy a szükség Magyarországon ahhoz, hogy mindenki elférjen a humanitárius területen dolgozók között – a rászorulókon való segítség nem élet-halál harc, nem könyörtelen kapitalista verseny, hanem alázat és őszinte segíteni akarás kérdése. Ha öt kenyér és két hal van erre a célra, akkor annyiból, ha pedig két vagon kaviár, akkor azzal. Meg kellene tanulni végre azt is, hogy nekem nem attól lesz jobb valami, ha az a másiknak rosszabb.
