Majdnem egy hétbe tellett, amíg a Filozófusnak, vagyis Lehel Lászlónak, az Ökumenikus Segélyszervezet ideiglenesen felfüggesztett elnök-igazgatójának sikerült kiizzadnia egy választ azokra a tényekre, amelyeket múlt szombaton a Hétvégi Magazinban megírtam. Tipikus ügynökreakció: nem írt jelentéseket (mintha a szóbeli tájékoztatás nem lenne jelentés), csak jót akart, senkinek sem ártott, blabla. És persze áldozat, aki némán tűrve cipelte a keresztet, mert az elmúlt huszonhét esztendőben nem volt alkalma öt percre sem megállni, hogy letegye.
Rendkívül bátor dolog az is, hogy nem áll ki a nyilvánosság elé, hogy válaszoljon az újságírói kérdésekre (nézzék meg vasárnap az ATV Heti Napló Sváby Andrással című műsorát, hogyan menekül egy utcányit a kamera elől), hanem egy házon belüli blogban (evangélikus lelkészként a Kötőszó nevű, mérsékelten ismert evangélikus netes oldalon) megy a maszatolás hosszasan.
A Magyar Nemzet cikkében közölt több tucat súlyos tény közül egyet sem cáfol, de a prológusnak szánt személyes észak-koreai történet miatt perelni fog. Ravasz ügyvédi tanács – emeld ki a cikk szempontjából legkevésbé releváns mozzanatot, és szállj harcba vele. Ha netalán megnyered, lobogtasd, mint a véres kendőt, azt hangoztatva, hogy igazad van. Rossz hírem van, állok elébe, ha lesz per egyáltalán, és ragaszkodni fogok a nyilvános tárgyaláshoz, valamint a felperes személyes jelenlétéhez.
Az egész történet úgy, ahogy van, szánalmas és gyomorforgató. Nemcsak a múlt, hanem a jelen is. Számomra elsősorban arról szól, amit múlt héten címül is adtam: a velünk élő ügynökeink magukkal hozták az ügynökmentalitást, és alkalmazzák a mindennapokban. Azt teszik, amit megszoktak: mindenen és mindenkin átgázolva próbálnak érvényesülni. „Én azt érzékeltem, hogy lehetőségek nyílnak előttem, bátrabban végezhetem a lelkészi munkámat” – vallotta be a blogon, és ez a „bátorság” kitartott egészen máig, mint ahogyan a lehetőségek is. Ami még szomorúbb, hogy Lehel nem is érti, mi a baj ezzel.
Múlt szombati írásomban van két jellemző történet, mindkettő bőven a rendszerváltozás után esett meg. A 2010-es nyári árvíz idején a Duna Televízió öt segélyszervezet vezetőjével reklámozta többnapos adománygyűjtési akcióját. Végül 232 millió forint gyűlt össze, és a teljes összeget a médium akkori igazgatója a Lehel László vezette Ökumenikus Segélyszervezetnek adta át. Gond nélkül elfogadták, természetesnek véve a gesztust, mert az jár. Egy olyan esemény eredményét vitték egyedül haza, amely a közösség erejéről, az összefogásról és a másikon való segíteni akarásról szól. Hogy is mondta az interjúban? Lehetőségek nyíltak előtte, élt vele.
A másik sztori még frissebb, és ezt sem cáfolta. Az egyik közjogi méltóság másik segélyszervezetet választott a külföldi útja kapcsán végrehajtott segélyprogramhoz. A politikus ugyanis – szerintem helyesen – úgy döntött, hogy a vezetőnek adott drága váza vagy más kacat helyett az illető ország gyerekeit (akiket egy vulkánkitörés miatt családostul kitelepítettek) ajándékozza meg iskolatáskával és tanszerekkel. Hazatérte után felháborodott levelet kapott Lehel Lászlótól, aki magyarázatot kért arra, miért nem az ő szervezetét választotta a politikus! Gondoljunk csak bele, egy segélyszervezet vezetője elég erősnek érzi magát, hogy gyakorlatilag számonkérjen egy megválasztott vezetőt, mert nem velük csinált meg egy programot! Bátrabban végezhette a lelkészi munkáját, mondta a beszervezés kapcsán, és lám, ez a bátorság is elég jól kitartott.
Lehel László azt nem érti, hogy ennek a világnak nem lenne szabad a másik legyőzéséről, eltiprásáról, és igen, besúgásáról szólnia. Meg kell még tanulnia, hogy nem kapunk dührohamot attól, ha egy másik segélyszervezet is bekerül az esti tévéhíradóba, és nem telefonálgatunk-levelezgetünk hivatalnokokkal arról, hogy miért álltak szóba a „konkurenciával”. Ezzel van a legnagyobb baj: a Kötőszó blogban is a „piaci konkurens” szót használták egy olyan területen, vagyis a segélyszervezetek világában, ahol ennek a legkevésbé volna helye. Elég nagy a szükség Magyarországon ahhoz, hogy mindenki elférjen a humanitárius területen dolgozók között – a rászorulókon való segítség nem élet-halál harc, nem könyörtelen kapitalista verseny, hanem alázat és őszinte segíteni akarás kérdése. Ha öt kenyér és két hal van erre a célra, akkor annyiból, ha pedig két vagon kaviár, akkor azzal. Meg kellene tanulni végre azt is, hogy nekem nem attól lesz jobb valami, ha az a másiknak rosszabb.
Sokatmondó ez a mondata is: „A felfüggesztést önként vállaltam, ideiglenes jelleggel.” Van rá egy tippem, hogy amint elül a csatazaj, újra szükség lesz nélkülözhetetlen munkájára. Egy tanácsot adnék neki ehhez: a harag és a gyűlölet nem jó tanácsadó. Nagyon sajnálom, hogy ezt pont egy evangélikus lelkésznek kell elmondanom.
