Nem kell túlzottan élénk fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hogyan viszonyulnánk ma az ügynökökhöz, ha 1990–1991-ben nyilvánosságra kerültek volna a rendelkezésre álló listák. Nehezebben lehetne a tíz, húsz, huszonöt év után lebukott besúgók ügyéből botrányt kavarni. Ha annak idején hozzájutunk ömlesztve a névsorhoz, eredendő kíváncsiságunkat kielégíthettük volna, s csak elvétve okozna szenzációt egy-egy új név felbukkanása. Rengeteg meglepetést, döbbenetet, hitetlenkedést, kétkedést megelőzhettünk volna, miként egykori ügynökök sokasága úszhatta volna meg azt a szorongást, amelyet a lebukástól való állandó rettegés okozhat.
Kézenfekvő példa Lehel Lászlóé, aki huszonhét évvel ezelőtt fel sem tűnt volna az egyházi ügynökök nómenklatúrájában, hiszen a történelmi egyházak szinte teljes püspöki karának, a teológiai iskolák jeles professzorainak, sőt a vatikáni diplomácia vezetőinek társaságában kevéssé izgalmas egy evangélikus lelkész, az akkor még nem túl jelentős segélyszervezet vezetőjének neve. Ha egyszerre ismerhettük volna meg az ügynököket, sokkal megértőbben, elnézőbben, higgadtabban fogadjuk hajdani tetteik leleplezését: a nagy nevek kioltják egymást, a kisemberek bűne eljelentéktelenedik. Így viszont, hogy lassan porciózzák az ismereteket, hatalmas közéleti szenvedélyek lobbantak, amikor – csak néhány illusztris nevet említve – Csurka István, Torgyán József, Paskai László, Kiszely István, Forró Tamás, Molnár Gál Péter, Szabó István, Vikidál Gyula, Novák Dezső vagy Kárpáti György érintettsége kiderült, netán csak felvetődött. Megjegyzendő: a fentiek közül nem volt mindenki ügynök, de a botrányt, neve meghurcolását, a lenéző megjegyzéseket azok sem kerülhették el, akiket ártatlanul megrágalmaztak.
Mert ebben a zűrzavarban és bizonytalanságban rágalmazni is könnyebb. És gyakrabban előfordulhatnak akaratlan, de mégis súlyos következményekkel járó félreértések is. Ha idejében megszületik a lehetőségek szerinti teljes nyilvánosság, aligha lehetett volna a „Demszky önként jelentkezett besúgónak” című lejárató akcióba belekezdeni. Természetesen a nyilvánosság sem garantálja, hogy minden ügyben kiderül a teljes igazság. De amíg bárki nyugodtan halászhat a zavarosban, addig az efféle sejtésekről nem derül ki az igazság, nem fog megnyugtatóan lezáródni az ügy. És feltételezhető, hogy a D–209-botrányra sem kerül sor, ahogy Medgyessy megválasztására sem. (A Horn Gyuláról újonnan feltárt dokumentumok viszont nem érintik a róla kialakult közképet.)
A nyilvánosság ellenzői elsősorban arra hivatkoznak, hogy pusztán az ügynöklista megtévesztő lenne. Lévén hogy voltak számosan, akiket beszerveztek, de nem jelentettek, hősiesen ellenálltak, netán megvezették a szolgálatokat, tehát nem megvetést, inkább tiszteletet érdemelnek, és alapos előzetes vizsgálatok és elemzések nélkül nem szabad kiadni a listákat. Valóban vizsgálni kell, meg elemezni, de a tapasztalat azt mutatja, ezek a feladatok elvégezhetők a nyilvánosságra hozatal után is. Csurka vagy Torgyán elég hatásosan védekezett a besúgói minősítés ellen. A közvélemény mindkettőjük esetében megértette a körülményeket, s értékelte a jelentések hiányát. Kétségtelen, ártatlanok is belekeveredhetnek, de ez nem ok arra, hogy a bűnösök eleve megússzák.
Az ellenzők másik érve volt, hogy a szegény ügynökökön vérgőzös bosszút áll a jobboldal. Az ügynökügyet összemosták a kommunista gaztettek megbüntetésének szándékával. Jóllehet, a kommunista bűnelkövetőket is törvényesen akarták felelősségre vonni, könnyű volt boszorkányüldözéstől meg lincseléstől óvni a „jóérzésű” állampolgárokat. Az ügynöki múlt feltárása és a kommunista bűnök számonkérése szerves része volt az igazságtételnek és a rendszerváltás helyetti rendszerváltozásnak. Látszólag függetlenek egymástól, de az egyik nem valósulhatott meg a másik nélkül. Nem is valósultak meg, ahogy az igazságtétel, úgy a rendszerváltozás sem. Gyakorta hangoztatott kifogás, hogy sok dokumentum elveszett, a listák hiányosak így cégéres besúgók megúszhatnák a lebukást. Inkább ússza meg az összes? Sajátos logika.
A legtöbbet citált mértéktartó vélemény az, hogy nem az ügynököt kell leleplezni, hanem magát a rendszert, és azokat, akik működtették az egészet, akik hasznot húztak belőle. A mellébeszélés és a semmitmondás megható példája ez, hiszen a hálózat működési mechanizmusát történészek és újságírók már régen feltárták. Ismertek a haszonélvezők, és a hálózatot működtető hivatásosok irányítói és parancsnokai, a főcsoportfőnököktől az alosztályvezetőkig. Egy baj van: főcsoportfőnök, alosztályvezető, de még tartótiszt nélkül is lehet besúgni, csak besúgó nélkül nem lehet. Ügynök nélkül nincs rendszer, így azt megismerni sem lehet. Ellenben a nyilvánosság ellenzői szerves részei a rendszernek – ha szeretnék megismerni, először nézzenek magukba.
