A show-nak vége. A fények kihunytak. A portugál győztes boldogan vihette haza a kristálymikrofont, a televíziós stábok összepakoltak, a kijevi politikusok pedig elégedetten dőlhettek hátra. Nem számít, hogy elköltötték a köztévé éves költségvetését az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjének megrendezésére, hiszen néhány órára Ukrajnára figyelt Európa. Mindez érthető, hiszen az elmúlt években különösen sokat szenvedett ország szomjúhozik a figyelemre és a megbecsülésre. Ezért aztán hiába a háború, a gazdasági összeomlás, a kínzó szociális gondok és a fényes jövőt még ígérni sem tudó politikai elit, az ukránok hatalmas lehetőséget láttak az Eurovízióban. Igazolni akarták, hogy a nehézségek ellenére az ország, ha nem is virágzik, de szép, és többre hivatott, kilépett Oroszország árnyékából, és immár végképp a csupa nagybetűvel írt Európához tartozik.
A show-val nem is volt semmi baj. Európai volt a vendéglátás, a színpadkép, a rendezés, ám az üzenet lényege, maga az európaiság valahogy nem jött át. A verseny körüli kínos botrányok sora azt sugallta, hogy Ukrajna manapság olyannyira el van foglalva önmagával és Oroszországgal, hogy minden, csak nem a nagybetűs Európa része. Ahogy a német Tageszeitung riportere a helyszínről megjegyezte, az ukránok kedvesek, de képtelenek voltak kihozni a rendezvényből a benne rejlő igazi lehetőséget. Ez a cél eleve illuzórikus volt, teszi rögtön hozzá az újságíró, hiszen az ország a keleten dúló háborútól a korrupción és a belső migráción át a gazdaság mélyrepüléséig olyan problémákkal küzd, amelyeket nem takarhatnak el a kíváncsi szemek elől a csillogó színpadképek, és nem feledtethet a sportcsarnokban tomboló hangulat sem.
Már a verseny felvezetésével bajok voltak. Az előkészületek buktatóit ugyan még elfelejtettük volna, hiszen a nyitányra végül minden elkészült, ám a kerekesszékes orosz indulóval szembeni izmozás már hatalmas öngól volt. Julija Szamojlova kitiltása mindenki számára világossá tette, milyen lelki állapotban van manapság Ukrajna. Persze az okokat értjük, s még meg is értenénk a sérült lélek e kétségbeesett sikolyát, ha az egész nem volna rettenetesen kisstílű. Kijev nem tudott felülemelkedni sérelmein, s így dühtől tajtékozva sétált bele a Moszkva által állított csapdába. Ahelyett, hogy elegánsan figyelmen kívül hagyta volna az egészet, mint a Krímben szintén fellépő bolgár–orosz induló esetében, lényegében demonstrálta mindazt, amit főképp az orosz sajtó állít róla.
De a verseny napjaiban is érzékelhették a Kijevbe érkezők, hogy Ukrajnának bizony még hosszú utat kell megtennie a vágyott európai integrációig. Ha ugyanis belelapoztak az újságokba, azt olvashatták, hogy a hatóságok nem engedtek be az országba három, az Eurovízióról tudósítani akaró orosz újságírót, s a tavalyi győztes Jamala sem a zenéről és a nagy buliról, hanem Szamojlováról és a Krímről beszélt. Emellett megtudhatták, hogy nemcsak az orosz versenyzőt, de a nemzeti érdekek védelmével indokolva az amerikai filmszínészt és aikidómestert, Putyin barátját is négy évre kitiltották Ukrajnából. Aztán csak mosolyogva figyelhették, ahogy az államfő, Petro Porosenko magyarázkodik, amiért Angliában tanuló fiát „Russia” feliratú mezben fotózták le. A sportoldalakon is találhatott az érdeklődő furcsaságot. Például azt, hogy a hadijelentésekből ismert két város csapatának, a Donecknek és a Luhanszknak a Harkivban játszott meccsén dőlt el a Sahtar tizedik bajnoki címe. De az újságot olvasva abból a hírből is sokat megérthetett mindenki, hogy tavaly 7,4 milliárd dolláros rekordveszteséggel zárt az ukrán bankrendszer, a Világbank pedig egy újabb, 150 millió dolláros hitelt folyósított Ukrajnának.
S hogy az Eurovízióra érkező külföldi újságírók megértették, mi is zajlik Ukrajnában, azt bizonyítja a német N-TV csatorna helyszíni riportja, amely bemutatja, mennyire szeretik városukat a kijeviek, majd a nevezetességek után a következő snitt már a külső kerületek katasztrofális állapotban lévő útjait, a szebb napokat látott metrót pásztázza. Eközben a narrátor az elvetélt forradalmakról, a lakosság kiábrándultságáról, a korrupt politikai elitről beszél, a mély válság részleteit ecseteli, megjegyezve, hogy mindezért csak részben Oroszország a felelős. A német nézőben pedig tudatosul, amit már eddig is sejtett. Történetesen az, hogy Ukrajna még sokáig kínlódni fog a válságaival, s a szintén mély gödörben lévő Európai Uniónak már csak egy ilyen állapotban lévő ország belépése hiányzik. Szerez közben egy jó pontot nála Angela Merkel, aki e szörnyű konfliktus lezárásán dolgozik, s amikor a riport végén beúszik az ukrán népi együttessel fellépő szintipop-lányzenekar képe, fejét sajnálkozón csóválva azzal az érzéssel megy ki a söréért, hogy kár ezért az országért. Ezek után holnap talán megértőbben fordul a sarki büfében a szláv akcentusú eladóhoz is.
