Az utóbbi években a hazai és a nemzetközi sajtóban is sokat foglalkoztam a magyar–amerikai kapcsolatokkal. Ezért is olvastam kifejezett érdeklődéssel Földi Bence Elfecsérelt szép szavak című vezércikkét a Magyar Nemzet július 22-i számában. Az írás jórészt a magyar kormányon és a külügyi apparátuson veri el a port Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Donald Trump amerikai elnök kétoldalú találkozójának elmaradásáért („hiába a szép szavak, hiába dörgölőzik Orbán Viktor, csak nem kerül közelebb az amerikai elnökhöz”). Egyetértek a szerzővel abban, hogy bármennyire narcisztikus személy is Donald Trump, nem lehet csupán dicsérő szavakkal hozzáférkőzni. Abban is igaza van, hogy a magyar kormány által jól fizetett amerikai lobbisták – élükön Connie Mack volt kongresszusi képviselővel – nem érik meg a pénzüket. Mack az igazán mérvadó washingtoni politikai körökben súlytalan, emiatt trükközésekre kényszerül. Paradox módon: sikeresebb lobbista Budapesten, mint Washingtonban. Beszéltem vele tavasszal az új washingtoni nagykövetségi épület ünnepélyes átadásánál. Megkérdeztem: Hogy áll a nagy találkozó? I’m working on it hard, szorgosan dolgozom rajta, válaszolta. Ez március 21-én volt. Erre június elején – minden előzetes csinnadratta nélkül – a Fehér Házba látogatott a román elnök.
Ezeket leszámítva azonban a cikk kevés további megállapításával tudok egyetérteni Washingtonból. Különösen kifogásolható a magyar–amerikai gazdasági kapcsolatok negatív beállítása. Igen: Trump „ízig-vérig üzletember”, akit valóban nagyon érdekelnek a gazdasági számok. Ezen a területen azonban nemhogy nem „szerepelünk le csúnyán”, hanem ellenkezőleg, ez a legsikeresebb együttműködési szféra, amely kiemeli Magyarországot a többi kelet-európai ország közül. Tavaly a kétoldalú árukereskedelem értéke 7,2 milliárd dollár volt, szemben a román–amerikai árufogalom 2,6 milliárdjával. A jóval nagyobb lengyel gazdaság amerikai forgalma nem sokkal múlja fölül a magyarét.
Rossz magas szintű magyar–amerikai politikai kapcsolatok ide vagy oda, a bilaterális kereskedelem közel megduplázódott 2010 óta, amivel hazánk Amerika legdinamikusabb kelet-európai üzleti partnerévé vált. Donald Trump, a „kereskedő elnök” – Stier Gábor találó titulusát kölcsönözve – csupán egy dolog miatt aggódhat: Magyarországnak fölöttébb nagy – közel négymilliárd dollárra rúgó – éves kereskedelmimérleg-többlete van az Egyesült Államokkal szemben. Ez azonban inkább jövőbeli növekedési lehetőség, mintsem probléma Washington számára. Hiszen a magyar kormány már kötelezettséget vállalt arra, hogy 2024-re a GDP két százalékát védelemre fogja költeni (a mostani egyhez képest). A határidő előbbre is hozható az erős külső politikai nyomás hatására. Nem valószínűtlen az a forgatókönyv, hogy e költségvetési plusz egy százalék jelentős része amerikai hadi eszközök vásárlására megy majd, drasztikusan csökkentve ezáltal azt a bizonyos mérlegtöbbletet. (Tagadhatatlan, hogy a magyar haditechnikai beszerzésekkel összefüggésben volt bizonyos amerikai nehezményezés az elmúlt években, kezdve azzal, hogy az első Orbán-kormány még 2001-ben svéd Gripen vadászgépeket vásárolt amerikai F–16-osok helyett.)
A kereskedelem mellett fejlődtek a beruházási kapcsolatok is. Az Egyesült Államok az Európai Unió után a legnagyobb befektető Magyarországon. A mintegy tízmilliárd dolláros összberuházással több mint másfél ezer amerikai cég van jelen a hazai piacon, százezer új munkahelyet teremtve. Az amerikai fél által elismerten is kitűnő továbbá a két ország közötti védelmi kooperáció a NATO-n belül.
A lázasan várt Orbán–Trump-randevú elmaradásának fő okát Földi Bence cikke abban látja, hogy a magyar diplomácia, valamint washingtoni támogatói és lobbistái rossz helyen, nem közvetlenül a Fehér Házon keresztül próbálkoznak. Nem pontosan erről van szó. Valójában az történt, hogy a Fehér Házat az első naptól megbénította az orosz választási beavatkozási botrány. A Russiagate miatt teljes egészében az amerikai külügyminisztérium kezében maradtak a magas szintű kétoldalú politikai kapcsolatok. Trump győzelme után hiába távozott a külügyminisztériumból Victoria Nuland, a Magyarországért is felelős államtitkár – Orbán Viktor és Szijjártó Péter washingtoni mumusa –, az úgynevezett „orbáni túlzásokat” („demokráciadeficit”, „keleti különutasság”, „Putyin-barátság”) kezdettől fogva ferde szemmel néző apparátus a régi maradt, és hatékonyan blokkolt minden Orbánnak kedvező közeledési kezdeményezést.
Nem segített az sem, hogy – miként azt fentebb már érzékeltettem – a magyar kormány fő washingtoni lobbistájának, Connie Macknek harmatgyenge a befolyása a State Departmentben. (Ugyanez vonatkozik Gorka Sebestyén magyar származású elnöki tanácsadóra is, akit Budapest az első naptól kezdve túlértékelt, és túl sokat remélt tőle.) Új és potenciálisan kedvező fejlemény, hogy néhány héttel ezelőtt Nuland helyére végre utódot neveztek ki: Wess Mitchellt, a washingtoni Center for European Policy Analysis (CEPA) elnökét. Vele az utóbbi hét év kétoldalú politikai antagonizmusát építő, együttműködő jellegű kapcsolat válthatja fel munkaszinten. Szemerkényi Réka, a nemrég idő előtt visszahívott washingtoni nagykövet idejében kitűnő magyar kapcsolat alakult ki Mitchell-lel és befolyásos intézetével. E kapcsolatba persze ismét nem ajánlatos túl sokat belelátni. Az államközi politikai viszonyt még mindig – meglehetősen fölöslegesen – több megoldatlan kérdés terheli: legújabban a CEU-ügy.
Végezetül: az Orbán–Trump-csúcstalálkozót másokhoz hasonlóan Földi Bence is fetisizálja. A magyar diplomácia is hibázott, amikor nagymértékben eltúlozta az amerikai elnök informális, spontán telefonmeghívásának jelentőségét. Ebből fakadt a „nagy találkozó” elmaradása miatti csalódás és kiábrándulás. Orbán Viktornál jóval magasabb geopolitikai súlycsoportú vezetők hosszú sora várakozik világszerte a Potomac-parti vizitre.
Szerintem Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök háromnapos budapesti látogatása sokkal nagyobb külpolitikai siker volt Magyarország számára, mint egy egyórás találkozó lett volna Orbán és Trump között. A változatosság kedvéért: ne Trump miatt búslakodjunk, inkább örüljünk Netanjahunak!
A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
