Formálódik a jövő az ausztriai Donawitzban: a Voestalpine új gyárában 14 ember állít majd elő 500 ezer tonna acélt évente, miközben ugyanehhez a munkához 1960-ban még ezer emberre volt szükség. A Bloomberg hírügynökség hosszú riportban számolt be róla, hogyan alakítják át a termelést és a munkaerőpiacot a robotok. – Az acélipar már nem fog tömegeket foglalkoztatni, ezt nyugodtan elfelejthetjük. A kékgalléros, nehéz fizikai munkát végző dolgozók zömére nem lesz szükség, mindent átvesz az automatizálás – jelentette ki Wolfgang Eder, a cég ügyvezetője. A folyamat már elkezdődött: 2008 és 2015 között 20 százalékkal, 84 ezer fővel csökkent az európai acéliparban foglalkoztatottak száma. Tíz éven belül további 20 százalékos zuhanás várható. Idővel csak a magas képzettséget igénylő, a gyártási folyamat ellenőrzését szolgáló személyzetre lesz szükség. A szakember úgy vélte: a versenyképes országoknak egyre kevésbé lesz szükségük képzetlen munkaerőre.
Ám miközben a rutinszerű munkák automatizálása megállíthatatlan globális trend, és a Távol-Kelet után már Európában, sőt közvetlen szomszédságunkban is növekvő tempóban terjednek a robotok, nálunk még mindig az Orbán Viktor által vizionált „munkaalapú”, pontosabban fizikaimunka-alapú társadalom épül. Ilyet építeni egy olyan időszakban, amikor a munkát egyre inkább elveszik a gépek, anakronisztikusnak tűnik. Az automatizálás révén összetettebbé válnak a munkafolyamatok, és magasabb képességeket fognak követelni még az alapszintű feladatok is. Ahogy az összeszerelőüzem-modellnek is kezd bealkonyulni, úgy egy modern gazdaság ma már nem annyira a munkára, inkább a tudásra, az értékteremtő képességre épül. Ezért a fejlett országok ma már nem munka-, hanem tudásalapú gazdaságot építenek, ahol kiemelt jelentősége van a kutatásnak, a fejlesztésnek és az oktatásnak.
A fentiek igazságát nálunk részben elfedi a munkaerőhiány: jelenleg valóban az a helyzet, hogy nincs a Balatonon elég palacsintasütő, a szállodákban pincér, a boltokban eladó, az építőiparban szakmunkás – és a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Az alacsonyabb képzettséget igénylő munkakörök is tömegével állnak betöltetlenül, így látszólag kevésbé van szükség kiművelt főkre. Ám a jelenség mögött az áll, hogy a gyenge bérek miatt a tudással – bármilyen szakmai tudással – rendelkezők százezrei próbálnak külföldön szerencsét, míg a képzettség nélkülieket a közmunka intézménye nyelte el ideiglenesen.
A hazai munkaerőpiacra nem csupán a kivándorlás van negatív hatással (a Publicus Intézet felmérése szerint még több mint egymillió ember gondolja úgy, hogy külföldre megy dolgozni), hanem az alacsony születésszám is. Összetett problémáról van szó, amelyet egyelőre hiába próbálnak leküzdeni a cégek béremeléssel. A Coface nemzetközi hitelbiztosító szerint Magyarországon 2010 óta 20-30 százalékkal nőttek a bruttó keresetek. Ez jól hangzik, ha azonban a jövedelmek átlagos adóterheit nézzük – vagyis az úgynevezett adóéket –, akkor azt kell látnunk, hogy a vállalat által a dolgozóra költött összeg alig fele marad nettó fizetésként. A többi az államé, így viszont hiába emelgeti a kormány a legkisebb béreket néhány ezer forinttal. Ráadásul nagyobb fizetésemelést meg sem engedhetünk magunknak: az Eurostat adatai alapján béreink nagyjából megfelelnek a termelékenységünknek.
Ebből a helyzetből azonban nem a nyugdíjaskorúak munkába állítása lenne a kiút, amivel a kormány próbálkozik, hanem a hatékonyság, a termelékenység növelése. Erre ösztönöz az automatizálás is, amely valóban csökkenti a nagy szakértelmet nem igénylő munkalehetőségek számát. Csakhogy közben szinte folyamatosan új munkahelyek születnek a magas képzettséget igénylő, nem rutinszerű, kreatív területeken. Minden hazai és külföldi statisztika egybehangzóan mutatja, hogy a legnagyobb eséllyel a magasabb képzettségűek találnak munkát a későbbiekben is.
Kár, hogy Orbán Viktorék eddig az ellenkező irányba haladtak: diplomások helyett az alulképzett, rugalmatlan munkaerő arányát akarták növelni. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter csak néhány hónapja kezdte emlegetni, hogy Magyarországnak át kell állnia az innovációvezérelt gazdaságra, és az iparnak a tudásra, a kutatásra-fejlesztésre, az új technológiák alkalmazására kell támaszkodnia. Ez is csak halvány reményre ad okot, mert egyelőre nem látni, hogyan kívánja a kormány elérni a céljait. Az elmúlt évek lépései alapján az könnyen körülírható, eddig mit is jelentett az orbáni „munkaalapú állam”: a munkavállalók növekvő kiszolgáltatottságát, a jövedelmek egyre nagyobb hányadának összpontosulását egy roppant szűk, kiváltságos réteg, az úgynevezett nemzeti tőkésosztály kezében.
