Ki kérdezte a barna kányát?

Példátlanul durva erdészeti károkozás terve körvonalazódik a Közép-Tisza mentén.

Győzött tehát a méregdrága vésztározós változat, melynek ígérete szerint – 14 árvízi tározó elkészültekor, szükség esetén egyszerre történő igénybevételükkel – egy méterrel lenne csökkenthető az árvízszint a Tiszán. Egy-egy tározó megépítésének költsége 11–21 milliárd forint között mozgott, a beruházások nagy részét európai uniós források fedezték. Eddig egy alkalommal került sor tározó – a tiszaroffi – igénybevételére.

Nemzetközi vízgazdálkodási szakvélemények szerint Európa árvizektől leginkább veszélyeztetett folyószakasza a Közép-Tisza. Ez világítja meg témánk súlyát. (A védekezés, illetve az esetleg bekövetkező károk ugyanis a költségvetést, az egész társadalmat terhelik.) A Közép-Tisza mentén három tározó készült el: a tiszaroffi, a hanyi-tiszasülyi és a nagykunsági. A Tisza teljes hazai szakaszán hat – tehát messze járunk az eredeti tizennégytől. Most azt halljuk, hogy e hat tározó feltételezett egyidejű igénybevétele esetén 70 centivel csökkenthető a legmagasabb árvízszint. A tiszaroffi alapjában véve jól vizsgázott. Akkor miért nem hagyatkoznak vízügyeseink bátrabban ezek jótékony hatására?

A műszaki problémákkal azonos – ha nem nagyobb – súllyal esnek latba az anyagiak. A tározók üzemeltetésében nincs tapasztalat. Nem is lehet, hiszen azok csak nemrég készültek el. Annyit azonban látni, hogy a zsilipek kezelése rendkívüli óvatosságot kíván, és komoly kockázatot hordoz. Nyitáskor az oda áramló – felbecsülhetetlen erejű – víz megbonthatja a műtárgy melletti gátszakaszt, akár szakadást is előidézve. Az anyagi ok az állami takarékosság. A tározók területén magántulajdonosok gazdálkodnak. Elöntés esetén őket teljes kártalanítás illeti. Nem csupán az adott év termésének mértékében, hanem addig, amíg földjeiket újra használni tudják. Tiszaroff esetében az állam csak vonakodva és jelentős késlekedéssel volt hajlandó fizetni. Azaz a pénzügyi politika saját szempontjait érvényesítve óvja a vízügyet a tározók használatától.

Maradjunk témánknál, a VTT 3. pontjánál, az ártéren, a víz lefolyását lassító akadályok megregulázásánál – a Kisköre és Szolnok közötti szakaszon. A beavatkozások egy része műszaki. Nyári gátak, nyúlgátak elbontása, tuskóprizmák megszüntetése, a védvonal, a gát áthelyezése. Azaz az ártér kiszélesítése négy helyen. Ez alapjában véve hasznos és elfogadható. Teljességgel elfogadhatatlan azonban az úgynevezett „erdészeti rehabilitáció”; ami ennek tekintetében zajlik, az nem más, mint mellébeszélés.

Ha megvalósulna, a terv több mint 4 ezer hektárt érintene. Az erdőt mint ökoszisztémát, mint ezernyi vadon élő állatfaj élőhelyét korábban sohasem tapasztalt, durva károsodás érheti. Az aljnövényzetet szárzúzóval letarolják, a fák ágait a talajtól 5 méteres magasságig fölnyesik. Hány és hány, a talajszint közelében, a fák alsóbb ágain élő, emberi szemmel akár nem is látható lény élőhelyét bolygatják és szüntetik meg? Az így tönkretett erdő kiürül, hiszen a tápláléklánc láncszemei sérülnek. A madarak a sűrű lombú, érett, járhatatlan erdőt kedvelik, az óvja őket a széltől, az időjárás viszontagságaitól, ott érzik magukat biztonságban. Eltűnik a harkály, a denevér, a barna kánya, a sas, a fekete gólya.

Nem tűnik el, csak máshová költözik – hallhattuk „megnyugtatásul” az e témában Szolnokon rendezett közmeghallgatáson. Épp ez a máshová költözés nyugtalanító. Az említett Közép-Tisza-szakasz ugyanis Jász-Nagykun-Szolnok megyében található, hazánk legkevésbé erdősült megyéjében. Ahol a legértékesebbek, az eredeti természethez a leginkább közelítők a Tisza menti ártéri erdők. Azért nem nevezi őket a szakirodalom természetes erdőknek, mert a XIX. századi folyószabályozások a tiszai Alföld egészét megbolygatták. Több mint 100 kanyarulat átvágásával a folyó hosszát 400 kilométerrel rövidítették meg. A táj korábbi arculata megváltozott, az erdők a folyók mentére húzódtak vissza. Az ártérre. A fák megnőttek, az elmúlt több mint másfél évszázad természetessé tette ezeket az erdőket, amelyek ökológiai folyosóként vonulnak végig a folyó mellett.

Az említett példa nélküli, kizárólag egyetlen szempontot, a lefolyás meggyorsítását érvényesítő beavatkozás „eredménye” erősen kétséges. Az aljnövényzet ugyanis – hála a természet öntörvényének és bámulatos erejének – egy-két év múlva visszanő, a lecsupaszított fatörzsek újralombosodnak. Mi a haszna hát az egésznek? Ki kit győz le? Milyen mundér milyen becsületét védik azok, akik ezt a projektet foggal-körömmel óvják? Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a terület szinte teljes egésze Natura 2000-es besorolású, azaz különleges védelmet élvez. Hogyan számolunk el az Európai Unió illetékes természetvédelmi hatósága előtt?

A terv komoly problémája az alternatíva hiánya. Mintha a tervező óvta volna magát a gondolkodástól. Létezhet-e más megoldás? Nyilván igen. Senki sem vonja kétségbe az árvízvédelem fontosságát, senki sem kívánja települések elöntését. Ezt azért elengedhetetlen nyomatékosan hangsúlyozni, mert néhány vízügyi szakember érvrendszeréből hiányzik az egyéb megoldások keresése. Túlságos egyszerűsítéssel: vagy erdőpusztítás, vagy árvíz, válassz! Csakhogy a választás szerencsére nem ilyen szélsőségesen egyszerű. A továbblépés kétségtelenül komoly dilemma, hiszen másfél évszázaddal ezelőtti eleink tájléptékben változtatták meg a tiszai Alföld vízgazdálkodását. Ma már a legendák mezeje, hogy a Nagykunság szívéből, Karcagról ladikkal utaztak Füzesgyarmatra vásárba. Azt az állapotot nem sírja vissza senki, mert alapvetően megváltoztak a körülmények.

A folyók gátak közé szorítása teremtette meg az egyre növekvő árhullámokat, tette lehetetlenné a belvizek természetes úton való visszatérését a folyómederbe (ezért szivattyúznak), vetette meg az alapját hazánk területének harmadán az aszálynak. Az akkori Európában példaértékű Széchenyi–Vásárhelyi-program azonban nem fejeződött be. A vízzel ma nem gazdálkodunk, hanem szabadulni igyekszünk tőle. A táj szomjazik. A folyónak nem rendkívüli és váratlan – hanem leghasznosabb viselkedése az áradás. Az áradáskor érkező víz nem fölösleges, mert a csapadék hazánk legnagyobb táján, az Alföldön nem elég.

Az igaz, hogy e tájléptékű probléma megoldása csak tájléptékű beavatkozással orvosolható. Elengedhetetlen a folyók áradáskor érkező vizének visszatartása, tárolása, a vizes élőhelyek számának és területének gyarapítása, a vízvisszatartó vízgazdálkodás, a vizes élőhely program vállalása, kidolgozása, meghirdetése, következetes megvalósítása. A létrejövő vizes élőhelyek partjai hamar erdősülnek, jótékonyan hatnak környezetükre, a mikroklímára. A sok kis vízi paradicsom hatása összeadódva jótékonyan hat a táj egészére.

Kérdés, hogy e probléma megoldásának elodázása – aminek tanúi vagyunk – mentesít-e bennünket a Tisza egyes szakaszain elvégzendők észszerűsítése alól. Nyilván nem. Ezért gondoljuk, hogy a tervbe vett, hasznot nem hozó, ellenben jól kiszámíthatóan kártékony erdőpusztítás helyett érdemes újra és újra számításba venni például a holtágak, az egykori vízjárta helyek befogadóképességét, az üresen árválkodó csatornák ökológiai vízpótlását, valamint – ha már megépültek – a tározók hasznosítását. Ki kellene próbálni.

Nem volt ember, aki a kiskörei vízlépcső építésekor megjósolta volna, hogy e vízgazdálkodási létesítmény legfőbb erénye a jókora vízfelület turisztikai és természeti haszna lesz. A Tisza-tó az Alföld vízi paradicsoma: madárvilágának mesze földről csodájára járnak, a horgászok istenítik, a szobakiadók tárt karokkal fogadják az odalátogatókat. Optimizmusunkat ma ennyi táplálja.

A közmeghallgatáson többen az észszerű kompromisszum megtalálásának eshetőségére hívták fel a figyelmet. Esetünkben észszerű kompromisszum születhet, ha a víz áramlását gyorsítani hivatott, ellentmondásokkal terhelt, Magyarországon példa nélküli módon kártékony erdészeti beavatkozás tervétől vagy eláll a vízügy – ez lenne a legészszerűbb –, vagy megtagadja az engedély kiadását az illetékes hatóság.

A szerző társadalmi aktivista