Nagyrészt odaveszett törvényhozásunk jelentősége. Az 1990 utáni első parlamenti ciklusban még volt valódi tétjük a parlamenti szócsatáknak – mintha kicsikét átérezték volna politikusaink, milyen felszabadító érzés az egypárti Országgyűlés unalmas és ritka ülései után szabadon megvitatni közügyeinket. Akkortájt még jókora feltűnést keltett, amikor az ellenzék Jeszenszky Géza külügyminiszter beszéde alatt kivonult a parlamentből. És micsoda skandalum volt, amikor Orbán Viktor hazugnak nevezte az Antall-kormányt!
Mára elkopott a politikai diskurzusban maga a „hazudik” kifejezés is, annyiszor használták és használják ezt politikusaink 1990 óta. Az évek során fokozatosan megkopott az Országgyűlést övező indulatok, szenvedélyek éle, és ma már ott tartunk, hogy a miniszterelnök parlamenti felszólalásait és néhány vihart kiváltó törvényt, botrányos megnyilvánulást, performance-ot leszámítva a meghatározó médiaszolgáltatók és újságok sem tartják fontosnak, hogy az ülésekről részletesen beszámoljanak. A rideg valóság:
aligha akad komoly ember, aki azt gondolná, az ország lényegi ügyei a törvényhozásban dőlnek el, és nem előre lejátszott alkukra mond igent a mindenkori többség.
Pedig politikai rendszer nem működhet egészségesen jól működő parlament nélkül, akár elnöki vagy félelnöki, akár parlamentáris kormányformában gondolkodunk – hiszen ez a jogalkotási szerv a választóktól nyeri felhatalmazását. A parlamentet két fő funkciója teszi nélkülözhetetlenné a versengő többpártrendszerben: az ország ügyeinek megvitatása és a törvények megalkotása. Egy jól működő Országgyűlésben a viták leképezik az ország lakosságának különböző, sokszor egymással is szemben álló szempontjait, érdekeit, érzelmeit, és ezeket döntésein keresztül oldja fel a Tisztelt Ház. E döntések előtt a választói csoportok úgy érezhetik, gondolataik, megfontolásaik kellő súlyt és szerepet kaptak a vitákban. A jó parlament tehát fölöslegessé teszi a hatalomért vetélkedő csoportok számára, hogy igazuknak erőszakkal szerezzenek érvényt, hiszen a politikai csatákat a legiszlatív testületben is meg lehet vívni. E küzdelmek nélkülözhetetlen eleme a kormány ellenzék általi ellenőrzése, a kisebbségi jogok biztosítása.
A törvényalkotás a jogszabályokkal megfelelő kereteket hoz létre a társadalom és a gazdaság fejlődéséhez. Egy jó adóeljárási vagy éppen költségvetési törvény élénkíti a vállalkozásokat, ugyanakkor gondoskodik az állam szükséges bevételeiről kiadásai fedezéséhez. A büntetőjogszabályok a politika mételye, a korrupció elleni hatékony küzdelem eszközei. A parlament a polgárok egyéni szabadságjogait garantáló törvényeket hoz, a közigazgatási eljárási joggal pedig garantálja, hogy az állam minél kevésbé tudjon visszaélni a hatalmával és a befolyásával. A törvényhozás az ország érdekeinek megfelelő nemzetközi szerződések jóváhagyásával és a helyes külpolitikai irányvonal kijelölésével segít kedvező nemzetközi feltételeket teremteni az ország számára.
Ha a parlament eredményesen, magas színvonalon végzi a dolgát, akkor jelentősen hozzájárul az állampolgárok életszínvonalának emeléséhez és a fejlett politikai kultúra kialakításához. Utóbbi alatt egyebek közt a pártok közötti olyan versengést értem, amely kölcsönösen elfogadott eljárások szerint zajlik; ahol helye van egymás tiszteletének és az együttműködésnek is.
Gondoljuk végig, mennyire látja el jól a mostani magyar parlament ezeket a funkciókat. Az új házszabály csökkentette a plenáris üléseken a kétperces hozzászólások lehetőségét, pedig ez a műfaj élénk oda-vissza vitatkozást tett lehetővé 2014 előtt. Az is jelentős gond, hogy az országgyűlési viták színvonala nem éppen az egeket veri, sok esetben a pártok – különösen a Fidesz vezetői, kommunikációs központjai – által megfogalmazott panelek, szófordulatok köszönnek vissza.
A Soros György elleni verbális hadjárat eredményeként az üzletember neve 2014 nyara óta több mint háromszáz alkalommal hangzott el a plenáris ülésen
a Parlament.hu oldalon végigfuttatott keresés szerint. (Jellemző, hogy az ellenzéki politikusok az üléseken szintén beszéltek Sorosról, elősegítve, hogy jórészt a Fidesz által kitalált témákról folyjék a szó).
Hörcsik Richárd fideszes képviselő például engedelmesen mondta vissza a parlamentben 2017 februárjában a kormánypárti narratívát: „Láthattuk, hogy Soros György határokon átnyúló birodalma elér Magyarországra is, és számos, magát civilnek mondó szervezet kap pénzt azért, hogy százezerszám szállítsa Európába a migránsokat.” Csakhogy a pártos közhelyek minduntalan fölemlegetése elfojtja a valódi vitát, hiszen nem reagál a vitapartner mondanivalójára. A fő cél a frakcióvezetés által kijelölt sorvezető folyamatos követése, az állítások ismételgetése.
Rontja a helyzetet, hogy a legtöbb képviselőből szemmel láthatóan kiveszett már az intellektuális igény az érdemi országgyűlési viták iránt. Az LMP-s Schiffer András távozása csak rontott ezen a helyzeten, mert ő még azon kevés képviselők közé tartozott, akik hajlandók voltak komolyan készülni egy-egy parlamenti szereplésre, az ő szakmai tudását az ellenfelei sem vonták kétségbe. Rajta kívül Lázár János kancelláriaminiszter, az új fideszes frakcióvezető, Gulyás Gergely, valamint a szocialista Gőgös Zoltán képviselnek magasabb szakmai színvonalat. Törpe kisebbség ez a parlament 199 tagjához képest. Bár ha meggondoljuk, van ebben logika: ha egy kormánypárti képviselőnek jó előre megmondják a központból, hogyan kell szavaznia, és mit szabad elmondania, miért is törje magát a törvényjavaslatok alapos elolvasásával és a vitákra való felkészüléssel?
Itt elérkeztünk a frakciófegyelem problematikájához. Ez önmagában nem ördögtől való. Nélküle a kormány javaslatai sorozatban bukhatnának a parlamenti vitákban, ami kockázatot jelentene az ország belpolitikai stabilitására nézve. A frakciófegyelem a demokráciát nálunk jóval régebb óta gyakorló nyugati országokban is jelen van – de nem olyan szigorúan, mint nálunk. A Donald Trump-i adminisztráció megtapasztalhatta az amerikai kongresszus erejét, az elnöknek még saját pártja szenátorainak, képviselőinek támogatásáért is meg kell küzdenie. A mostani brit kormányfőnek is folyamatosan figyelnie kell pártja frakciójának euroszkeptikus szárnyára. Elődje, David Cameron 2013-ban a szíriai beavatkozás ügyében szenvedett érzékeny politikai vereséget a parlamentben. A melegházasság ügyében a német CDU–CSU frakciójának tagjai is lelkiismereti alapon, vagyis frakciófegyelem nélkül dönthettek nemrég.
Nálunk ellenben – különösen a Fidesz-frakciónál – a nem megfelelő szavazatért, az indokolatlannak minősített távollétért bírság jár. Pedig
a magyar közjog nem ismeri a kötött mandátum fogalmát, miszerint a képviselő az őt küldő testület vagy személy utasításainak megfelelően volna köteles eljárni.
Az alaptörvény kifejezetten rögzíti, hogy a képviselők ebbéli tevékenységük során nem utasíthatók. Ám egy dolog a papír, egy másik a valóság.
Az elmúlt negyedszázad során ciklusról ciklusra mindinkább érvényesült a frakciófegyelem. Ennek következménye, hogy ma a Fidesz frakcióvezetésétől függ döntően, hogy milyen törvényjavaslatok hogyan kerülnek a parlament elé. A frakció tagjainak a dolga mindössze annyi, hogy ezeket megszavazza. John K. Johnson meghatározását használva: a magyar Országgyűlés pecsétnyomó típusú parlamentté vált, amely a kormányzat, illetve a kormánypárt vezetése által meghozott döntések engedelmes jóváhagyója. Nem mellékes körülmény:
a Fidesz belső működése és alapszabálya biztosítja, hogy a pártelnökséghez, illetve Orbán Viktorhoz hűséges személyek váljanak képviselőjelöltekké.
Aki választókerületi elnökként elveszíti a pártközpont bizalmát, abból aligha lesz a következő ciklusban egyéni képviselő. A pártelnökségnek ugyanis vétójoga van ebben a kérdésben, és nagy a szerepe a listás helyekről szóló döntéshozatali folyamatban.
Ugyan a mostani magyar parlamentet a nép tagjai választják, de a kormánypártokban a képviselők nagyban függenek Orbán Viktor miniszterelnök-pártelnöktől és a hozzá köthető személyektől. A valódi döntések ezért szűk körben születnek, a parlamentnek annyi a szerepe, hogy ráüsse a pecsétet az informális alkukra vagy az egyszemélyi elhatározásokra. Csakhogy államformáját tekintve Magyarország még mindig parlamentáris köztársaság, elvileg tehát a nép által választott parlamentnek kellene a politikai rendszer centrumában állnia. A szigorú frakciófegyelem és az érdemi viták majdnem teljes kikopása leértékelte az Országgyűlés jelentőségét, amely pedig alapjában véve a lakosságnak és nem a pártközpontnak kellene hogy megfeleljen.
Szükséges volna enyhíteni a frakciófegyelmen, és a parlamentet is jobban kellene függetleníteni a kormánytól. Például úgy, hogy nagy létszámú szakmai apparátus állna a Ház rendelkezésére, így egy parlamenti képviselő kevésbé lenne ráutalva a kormány előterjesztéseire, adataira. Emellett szükségesnek látnám azt is, hogy egy országgyűlési képviselő minél magasabb szintű felkészültsége érdekében 4-5 szakértőt is alkalmazhasson. Mindez persze megdrágítaná a kiadásokat, de személy szerint határozottan ellene vagyok az olcsó parlamentnek. Magas színvonalú törvényeket és vitákat produkáló Országgyűlésre van szükség, mert a rossz törvények sokunk életét tehetik nehezebbé.
Jelenleg a választók jelentős része nem érzi magáénak a politikai intézményeket, így a parlamentet sem. Jól mutatja ezt a jelentős közöny. A probléma nem csupán elméleti: egy adott országban a parlament minél kevésbé tölti be a szerepét (a nézeteltérések valós megvitatását), a konfliktusok annál inkább az utcára szorulnak. Ne felejtsük el, hogy a kijevi Majdant, majd a kelet-ukrajnai háborút is az ukrán parlament lezüllése előzte meg. Ugyanígy szerepe volt az 1990-es években lezajlott, sok ezer áldozatot követelő délszláv háborúk kitörésében az ottani politikai-parlamenti rendszer csődjének is.
A szerző politikai elemző
