Pecsétnyomóvá vált a magyar Országgyűlés

Egy jól működő parlamentben a viták leképezik az ország lakosságának egymással is szemben álló szempontjait.

A törvényalkotás a jogszabályokkal megfelelő kereteket hoz létre a társadalom és a gazdaság fejlődéséhez. Egy jó adóeljárási vagy éppen költségvetési törvény élénkíti a vállalkozásokat, ugyanakkor gondoskodik az állam szükséges bevételeiről kiadásai fedezéséhez. A büntetőjogszabályok a politika mételye, a korrupció elleni hatékony küzdelem eszközei. A parlament a polgárok egyéni szabadságjogait garantáló törvényeket hoz, a közigazgatási eljárási joggal pedig garantálja, hogy az állam minél kevésbé tudjon visszaélni a hatalmával és a befolyásával. A törvényhozás az ország érdekeinek megfelelő nemzetközi szerződések jóváhagyásával és a helyes külpolitikai irányvonal kijelölésével segít kedvező nemzetközi feltételeket teremteni az ország számára.

Ha a parlament eredményesen, magas színvonalon végzi a dolgát, akkor jelentősen hozzájárul az állampolgárok életszínvonalának emeléséhez és a fejlett politikai kultúra kialakításához. Utóbbi alatt egyebek közt a pártok közötti olyan versengést értem, amely kölcsönösen elfogadott eljárások szerint zajlik; ahol helye van egymás tiszteletének és az együttműködésnek is.

Gondoljuk végig, mennyire látja el jól a mostani magyar parlament ezeket a funkciókat. Az új házszabály csökkentette a plenáris üléseken a kétperces hozzászólások lehetőségét, pedig ez a műfaj élénk oda-vissza vitatkozást tett lehetővé 2014 előtt. Az is jelentős gond, hogy az országgyűlési viták színvonala nem éppen az egeket veri, sok esetben a pártok – különösen a Fidesz vezetői, kommunikációs központjai – által megfogalmazott panelek, szófordulatok köszönnek vissza.

A Soros György elleni verbális hadjárat eredményeként az üzletember neve 2014 nyara óta több mint háromszáz alkalommal hangzott el a plenáris ülésen

a Parlament.hu oldalon végigfuttatott keresés szerint. (Jellemző, hogy az ellenzéki politikusok az üléseken szintén beszéltek Sorosról, elősegítve, hogy jórészt a Fidesz által kitalált témákról folyjék a szó).

Hörcsik Richárd fideszes képviselő például engedelmesen mondta vissza a parlamentben 2017 februárjában a kormánypárti narratívát: „Láthattuk, hogy Soros György határokon átnyúló birodalma elér Magyarországra is, és számos, magát civilnek mondó szervezet kap pénzt azért, hogy százezerszám szállítsa Európába a migránsokat.” Csakhogy a pártos közhelyek minduntalan fölemlegetése elfojtja a valódi vitát, hiszen nem reagál a vitapartner mondanivalójára. A fő cél a frakcióvezetés által kijelölt sorvezető folyamatos követése, az állítások ismételgetése.

Rontja a helyzetet, hogy a legtöbb képviselőből szemmel láthatóan kiveszett már az intellektuális igény az érdemi országgyűlési viták iránt. Az LMP-s Schiffer András távozása csak rontott ezen a helyzeten, mert ő még azon kevés képviselők közé tartozott, akik hajlandók voltak komolyan készülni egy-egy parlamenti szereplésre, az ő szakmai tudását az ellenfelei sem vonták kétségbe. Rajta kívül Lázár János kancelláriaminiszter, az új fideszes frakcióvezető, Gulyás Gergely, valamint a szocialista Gőgös Zoltán képviselnek magasabb szakmai színvonalat. Törpe kisebbség ez a parlament 199 tagjához képest. Bár ha meggondoljuk, van ebben logika: ha egy kormánypárti képviselőnek jó előre megmondják a központból, hogyan kell szavaznia, és mit szabad elmondania, miért is törje magát a törvényjavaslatok alapos elolvasásával és a vitákra való felkészüléssel?

Itt elérkeztünk a frakciófegyelem problematikájához. Ez önmagában nem ördögtől való. Nélküle a kormány javaslatai sorozatban bukhatnának a parlamenti vitákban, ami kockázatot jelentene az ország belpolitikai stabilitására nézve. A frakciófegyelem a demokráciát nálunk jóval régebb óta gyakorló nyugati országokban is jelen van – de nem olyan szigorúan, mint nálunk. A Donald Trump-i adminisztráció megtapasztalhatta az amerikai kongresszus erejét, az elnöknek még saját pártja szenátorainak, képviselőinek támogatásáért is meg kell küzdenie. A mostani brit kormányfőnek is folyamatosan figyelnie kell pártja frakciójának euroszkeptikus szárnyára. Elődje, David Cameron 2013-ban a szíriai beavatkozás ügyében szenvedett érzékeny politikai vereséget a parlamentben. A melegházasság ügyében a német CDU–CSU frakciójának tagjai is lelkiismereti alapon, vagyis frakciófegyelem nélkül dönthettek nemrég.

Nálunk ellenben – különösen a Fidesz-frakciónál – a nem megfelelő szavazatért, az indokolatlannak minősített távollétért bírság jár. Pedig

a magyar közjog nem ismeri a kötött mandátum fogalmát, miszerint a képviselő az őt küldő testület vagy személy utasításainak megfelelően volna köteles eljárni.

Az alaptörvény kifejezetten rögzíti, hogy a képviselők ebbéli tevékenységük során nem utasíthatók. Ám egy dolog a papír, egy másik a valóság.

Az elmúlt negyedszázad során ciklusról ciklusra mindinkább érvényesült a frakciófegyelem. Ennek következménye, hogy ma a Fidesz frakcióvezetésétől függ döntően, hogy milyen törvényjavaslatok hogyan kerülnek a parlament elé. A frakció tagjainak a dolga mindössze annyi, hogy ezeket megszavazza. John K. Johnson meghatározását használva: a magyar Országgyűlés pecsétnyomó típusú parlamentté vált, amely a kormányzat, illetve a kormánypárt vezetése által meghozott döntések engedelmes jóváhagyója. Nem mellékes körülmény:

a Fidesz belső működése és alapszabálya biztosítja, hogy a pártelnökséghez, illetve Orbán Viktorhoz hűséges személyek váljanak képviselőjelöltekké.

Aki választókerületi elnökként elveszíti a pártközpont bizalmát, abból aligha lesz a következő ciklusban egyéni képviselő. A pártelnökségnek ugyanis vétójoga van ebben a kérdésben, és nagy a szerepe a listás helyekről szóló döntéshozatali folyamatban.

Ugyan a mostani magyar parlamentet a nép tagjai választják, de a kormánypártokban a képviselők nagyban függenek Orbán Viktor miniszterelnök-pártelnöktől és a hozzá köthető személyektől. A valódi döntések ezért szűk körben születnek, a parlamentnek annyi a szerepe, hogy ráüsse a pecsétet az informális alkukra vagy az egyszemélyi elhatározásokra. Csakhogy államformáját tekintve Magyarország még mindig parlamentáris köztársaság, elvileg tehát a nép által választott parlamentnek kellene a politikai rendszer centrumában állnia. A szigorú frakciófegyelem és az érdemi viták majdnem teljes kikopása leértékelte az Országgyűlés jelentőségét, amely pedig alapjában véve a lakosságnak és nem a pártközpontnak kellene hogy megfeleljen.

Szükséges volna enyhíteni a frakciófegyelmen, és a parlamentet is jobban kellene függetleníteni a kormánytól. Például úgy, hogy nagy létszámú szakmai apparátus állna a Ház rendelkezésére, így egy parlamenti képviselő kevésbé lenne ráutalva a kormány előterjesztéseire, adataira. Emellett szükségesnek látnám azt is, hogy egy országgyűlési képviselő minél magasabb szintű felkészültsége érdekében 4-5 szakértőt is alkalmazhasson. Mindez persze megdrágítaná a kiadásokat, de személy szerint határozottan ellene vagyok az olcsó parlamentnek. Magas színvonalú törvényeket és vitákat produkáló Országgyűlésre van szükség, mert a rossz törvények sokunk életét tehetik nehezebbé.

Jelenleg a választók jelentős része nem érzi magáénak a politikai intézményeket, így a parlamentet sem. Jól mutatja ezt a jelentős közöny. A probléma nem csupán elméleti: egy adott országban a parlament minél kevésbé tölti be a szerepét (a nézeteltérések valós megvitatását), a konfliktusok annál inkább az utcára szorulnak. Ne felejtsük el, hogy a kijevi Majdant, majd a kelet-ukrajnai háborút is az ukrán parlament lezüllése előzte meg. Ugyanígy szerepe volt az 1990-es években lezajlott, sok ezer áldozatot követelő délszláv háborúk kitörésében az ottani politikai-parlamenti rendszer csődjének is.

A szerző politikai elemző