Időről időre visszatérő kérdés, mennyire mérhető bármely párt támogatottsága azon, milyen sokan/milyen kevesen mennek el a megmozdulásaira. Az, hogy a baloldal együtt, külön, reggel, délben, este, bárhogyan nem szervez már kifejezetten a tömegre építő rendezvényeket, érthető, lévén eltűnt mögüle a lelkes és mozdulni kész tömeg. Egy jó Kunhalmi Ágnes-beszédért ma sem érezte úgy a pest-budaiak tömege, hogy érdemes volna korán felkelni.
A helyzet azonban az, hogy a Fidesz és a Jobbik sem tud olyan tömeget megmozdítani már, amekkora a támogatottsága, illetve a politikai hevület alapján feltételezhető lenne. Hol van a „másfél-két milliós” Kossuth tér (emlékszünk a számháborúra?), hol vannak a Hősök terét megtöltő radikális jobboldali szeánszok? Nem is egy, meglehet, két nagyságrenddel kevesebben mennek ma már utcára a népek; a pártok mögötti aktív támogatás lanyhulásánál szomorúbb az ünnepek valódi tartalmának kiüresítése. 1956 szellemének tisztán politikai termékként való újrafelhasználása.
Immár sajnos megszokott, hogy a politikai rendezvények főszereplői az egymást esernyővel, nejlonzacskóval, olykor ököllel cséphadaró vértüntetők. A média sajátossága, hogy súlyánál hangsúlyosabban számol be akár tucatnyi ember rendzavarásáról is, ám annak tudatában, hogy a beszédeket fix helyről úgyis élőben adja több televízió, érthető, hogy a tudósítók a normálistól eltérő eseményekre fókuszálnak. Egyszerűen ilyen a média működése, az újat, a szokatlant vagy egyszerűbben: a konfliktust keresi. És a helyzet az, hogy a közönség is így van ezzel, legfeljebb kevesen vallják be. A közösségi felületek felértékelődésével, az ott elérhető élő közvetítésekkel pedig egyre hangsúlyosabbá is válik az, ami nem a színpadon, hanem éppen hogy az utolsó sorokban történik.
Ám ahogyan egyre kevesebben kíváncsiak az önmaguk körül tekergő, minduntalan ugyanoda visszatérő, a valódi új üzenetet nélkülöző beszédekre – tisztelet a kivételnek –, úgy menekül a normális emberek sokasága a hátsó sorok mocsarából is.
