Időről időre visszatérő kérdés, mennyire mérhető bármely párt támogatottsága azon, milyen sokan/milyen kevesen mennek el a megmozdulásaira. Az, hogy a baloldal együtt, külön, reggel, délben, este, bárhogyan nem szervez már kifejezetten a tömegre építő rendezvényeket, érthető, lévén eltűnt mögüle a lelkes és mozdulni kész tömeg. Egy jó Kunhalmi Ágnes-beszédért ma sem érezte úgy a pest-budaiak tömege, hogy érdemes volna korán felkelni.
A helyzet azonban az, hogy a Fidesz és a Jobbik sem tud olyan tömeget megmozdítani már, amekkora a támogatottsága, illetve a politikai hevület alapján feltételezhető lenne. Hol van a „másfél-két milliós” Kossuth tér (emlékszünk a számháborúra?), hol vannak a Hősök terét megtöltő radikális jobboldali szeánszok? Nem is egy, meglehet, két nagyságrenddel kevesebben mennek ma már utcára a népek; a pártok mögötti aktív támogatás lanyhulásánál szomorúbb az ünnepek valódi tartalmának kiüresítése. 1956 szellemének tisztán politikai termékként való újrafelhasználása.
Immár sajnos megszokott, hogy a politikai rendezvények főszereplői az egymást esernyővel, nejlonzacskóval, olykor ököllel cséphadaró vértüntetők. A média sajátossága, hogy súlyánál hangsúlyosabban számol be akár tucatnyi ember rendzavarásáról is, ám annak tudatában, hogy a beszédeket fix helyről úgyis élőben adja több televízió, érthető, hogy a tudósítók a normálistól eltérő eseményekre fókuszálnak. Egyszerűen ilyen a média működése, az újat, a szokatlant vagy egyszerűbben: a konfliktust keresi. És a helyzet az, hogy a közönség is így van ezzel, legfeljebb kevesen vallják be. A közösségi felületek felértékelődésével, az ott elérhető élő közvetítésekkel pedig egyre hangsúlyosabbá is válik az, ami nem a színpadon, hanem éppen hogy az utolsó sorokban történik.
Ám ahogyan egyre kevesebben kíváncsiak az önmaguk körül tekergő, minduntalan ugyanoda visszatérő, a valódi új üzenetet nélkülöző beszédekre – tisztelet a kivételnek –, úgy menekül a normális emberek sokasága a hátsó sorok mocsarából is.
Mert egyiknek sincsen már semmi köze a forradalomhoz, a polgári Magyarországhoz, egyiknek sincs semmi köze az egészséges lelkivilághoz. Az agresszió, ahogy a hülyeség, nagyjából pártsemleges. És ha a direkt erőszak nem is, a fanatizmus sajátos módon a hatalom érdekeit szolgálja, hiszen a főnököt tűzön-vízen át követő, érte járókerettel is harcba szálló „szimpatizáns” úgyis be fogja húzni az ikszet áprilisban: minél alacsonyabb a részvétel, annál nagyobb eséllyel ők, a fanatikusok döntenek majd arról, merre tovább, Magyarország. Egyszerű a képlet.
Tanulságot biztos le lehet vonni sokfélét, most legyen itt elég csak egy. Azt viszont hangsúlyozzuk még egyszer: a közéleti apátia terjedése, a politika mocsarából való menekülés a hatalmat szolgálja. A hatalmat, amelyik nem véletlenül tekinti fő céljának a törzsbázis tüzelését, egyben tartását, és amelyet az sem zavar, ha elvben többen vannak ellene, mint mellette. Mert az elv ilyen értelemben nem számít, az ürügyként felhozott eső miatt megfutamodó, töredezett ellenzék nem valódi ellenfél.
A fotelforradalmár pedig nem forradalmár.
