Hogy mennyire mást értettünk csupán másfél évtizeddel ezelőtt migráció alatt, akkor döbbenhetünk rá, ha visszatekintünk. Például jelen esetben belelapozunk egy 2002-es Kafka című közép-európai tematikus kulturális folyóiratba, mely a Migráció címet viseli. Azt látjuk, hogy már akkor is Németország állt a középpontban, de egészen másképp, mint újabban. Akkor a szovjet utódállamokból induló hatalmas bevándorláshullámtól tartottak, s eszük ágában sem volt behívni a tömeget, hanem csak a magasan kvalifikáltakra fájt a foguk. A lap német szerkesztői, Ingke Brodersen történész és a társadalomtudós Rüdiger Dammann bevezetőjüket a globalizáció illúziójával kezdik, mely szerint „ami nem sokkal ezelőtt még menekülésnek számító útnak mutatkozott, ma egy szép, új idő jellegzetes jegyének számít: aki elég mobil, »megcsinálhatja« a szerencséjét”. Ezzel szemben említik, hogy fellépett „Németországban a statisztikailag mérhető, mindenütt érezhető aggály, hogy a keleti bővítés következtében olcsó munkaerő áramlik majd be nagy mennyiségben, emiatt csökken a hazai bérszínvonal és nő a munkanélküliség”. S amíg korábban Közép-Európa valamely nemzeti kisebbségéből kerültek ki a migránsok, akik történelmi okok miatt indultak Nyugat felé, 2002-ben már a jólét, a bővebb árukínálat volt vonzó.
A Stern újságírója, Walter Wüllenweber cikke szerint az egykor gazdasági csodát végbevitt németek számára megalázó, hogy a bevándorlók jelentette gazdasági segítségre szorulnak, hisz beépült az identitástudatukba, hogy erősek. Mint írja, a jövő kérdése, hogy mit akarnak ők, németek másoktól. Az országnak értelmiségiekre van szüksége, jól képzett szakemberekre, ahol az értéket a tudás, az intelligencia, az ötletesség jelenti. Egy 2002. januári OECD-tanulmányra hivatkozik, mely szerint a magasan kvalifikált külföldi munkavállalók föllendítik a nemzetgazdaságot. Lengyel szakemberek alkalmazására gondol Németországban, amire nem nyitottak a németek, de a fejlődés folyamatában lassan a lengyeleknek sincs erre szükségük.