A migráció színeváltozásai

Tizenöt éve még nem az arab és afrikai, hanem a posztszovjet migránsoktól tartott a Nyugat.

Jurij Ahdruhovics Herder-díjas ukrán költő, író úgy gondolja, hogy még 2002-ben is létezik egy láthatatlan Szovjetunió, és a választóvonal egyértelműen érezhető a valódi Európa és a „valami más” között, amely vonal egybeesik az ukrán határral. Kulturálisan minden más a túloldalon. A Nyugatra tömegesen kivándoroltak ezért egyértelműen felismerhetőek maradnak, közös jegyük, hogy „szánalomra méltóan keveset akarnak a világtól: szociális segélyt” és használt autót. Ők a „homo postsovieticus”, mely alig különbözik az egykori „homo sovieticus”-tól. Arra figyelmeztet, hogy az idegenség traumákkal járhat, „egy szép napon az ember kezébe kerül a kés, és már nem tud megállni”. Marek Lawrynowicz költő, író, rádiós hasonló fenyegetést jósol, mert „ha a különféle vallások, kultúrák és hagyományok képviselői kapcsolatba kerülnek egymással”, akkor amellett, hogy nyitottak és tapasztaltak lehetnek, „a gyűlöletet és a legalantasabb bűntetteket is maga után vonhat”, arra azonban nem tud válaszolni, hogy mitől függ, melyik reakció valósul meg. Szerinte a migráns ideális formájának definíciója az, ha valaki „elhagyja a saját kultúráját, hagyományát és más, az övével párhuzamosan létező világokban keres szívéhez közel álló dolgokat”.

A bolgár származású német költő, író Rumjana Zacharieva jegyzi meg, hogy 2001 áprilisában hatszázötvenezer ember hagyta el Bulgáriát „a vízumkényszer eltörlése és a száműzetésből visszatért király miniszterelnökké választása után”. Peter Ambros szlovák író, történész pedig azt emeli ki, hogy ha egy fegyvertelen kel útra, idegen vagy vendég lesz, ha viszont ez tömegestül történik, akkor valamilyen „kérdés”-sé válnak, mint amilyen a 20. század elején a zsidókérdés, a 20. század végén pedig a külföldikérdés. A svájci születésű Rainer Münz, a berlini Humboldt Egyetem népességtudományi professzora írja, hogy „a határellenőrzés eltörlését ma senki sem merné javasolni. A mai EU-államok majd egy évtizede kísérlik meg felszerelni a lengyel, cseh, magyar és román határt”, gondolva az orosz, ukrán és a többi FÁK tagállamra. Gyanakodva tekintettek rájuk, afféle feketézőkként, kisstílű bűnözőkként. Korábban a Kelet nem engedte ki a polgárait Nyugatra, most pedig a Nyugat nem engedi be őket. „A munkát keresők és a nyomortól menekülők millióinak migrációjával szembeni félelemről van szó.”

Mindössze tizenöt év telt el. Igencsak meglepő látni, hogy Merkel mennyire leszámolt a német büszkeséggel, egyúttal a félelemmel, és az utóbbi pár évben már nem a kvalifikáció számított alapvetően, hanem a tömegesség. Korábban a migráns és menekült szavakat közelebbi szinonimaként használtuk, mára egyre inkább megkülönböztetjük azokat. Németország visszakapcsolt egy korábbi szempontjához, a történelmi bűntudathoz, ezért fogadta be a menekülteket, amihez persze az elöregedés társadalmi, gazdasági tényezője is legalább ilyen mértékben társult. A fent említett cikkekben az látszik, hogy az európai Kelet–Nyugat-tengelyen kívül csak az USA játszott még szerepet, a mára domináns arab és afrikai szempont fel sem merült. Elgondolkodtató tehát, hogy ha valaki az igen változékony migrációról beszél, mire is gondol pontosan, hiszen egyesek még a honfoglaló magyarság kapcsán is ezt a fogalmat használják, de emlegetik az ’56-os kivándorlóinkat is. Sőt, menekültnek nevezi magát a pápa, és a mostaniakkal teljes sorsközösséget érez. A magyar miniszterelnök migrációhoz való viszonyulása pedig igencsak hasonló a vázolt másfél évtizeddel korábbi német felfogáshoz. A kérdés az, vajon mit fog jelenteni újabb tizenöt év múltán a migráció általában Európában és nálunk.