Mi járhatott Emmanuel Macron francia elnök fejében, amikor kitalálta, hogy minden idők egyik legkomolyabb kultúrpolitikai gesztusaként kölcsönadja Nagy-Britanniának a hetven méter hosszú bayeux-i falikárpitot? A középkori kézművesség e csodás XI. századi emléke képregényszerűen meséli el, hogyan foglalták el Angliát Hódító Vilmos normannjai. Némelyek arra gyanakszanak, hogy a franciák titkon bíznak benne: a kárpitot csodálva London úgy dönt, mégsem fordít hátat az Európai Uniónak. Hát ennek azért kicsi az esélye. Ráadásul a kárpit 2020 előtt meg sem érkezik Nagy-Britanniába, a legvalószínűbb időpont 2022. Addigra újítják fel a műtárgynak helyet adó múzeumot. Négy év hosszú idő, addigra a britek elvileg az unión kívül lesznek.
Mások a brexit antantjaként értelmezik Macron lépését. Szerintük Párizs így kívánja jelezni, hogy bár az Egyesült Királyság otthagyja az EU-t, a két állam kapcsolata szoros marad. (A gesztusban van némi élc is, hiszen a normannok francia földről hódították meg Angliát.) Nem kizárt, hogy a brit identitástudat kiemelkedő jelentőségű ereklyéje még sosem járt a szigetországban. A kutatók a mai napig vitatkoznak azon, pontosan hol készült. Sejteni lehet, hogy Vilmos féltestvére, Odo bayeux-i püspök rendelte meg, de hogy canterburyi apácák vagy frankhoni iparosok keze munkáját dicséri, nos, azt továbbra sem tudni. Az, hogy 950 év után (tehát talán először) a kultikus tárgy a ködös Albionba kerül, kétségtelenül ügyes húzás a francia elnöktől, aki gesztusdiplomáciában amúgy sem teljesít rosszul.
A francia nagylelkűség azért is érdekes, mert II. Erzsébet 1953-as koronázására és a hastingsi ütközet 1966-os 900. évfordulójára sem adták oda a kárpitot. Tényleg új antantszerződés körvonalazódik? Még izgalmasabb ennél, hogy Emmanuel Macron a tervet a Theresa May brit kormányfővel folytatott csütörtöki londoni találkozója előtt ismertette. A megbeszélésen a két fél megegyezett arról is, hogy a britek Chinook helikopterekkel segítik Párizs iszlamista szélsőségesek elleni katonai műveleteit Maliban, míg a franciák több katonát küldenek az Észtországban állomásozó brit NATO-kontingens mellé.
A katonapolitika keretbe helyez mindent, és érdekes kultúrtörténeti huszárvágással bizonyítja: csak a körítés változott az elmúlt szűk ezer év alatt, az emberiség nem. Hiszen mit láthatunk a bayeux-i falikárpiton? A hódító normann vitézek, az elbukó angolszászok és a díszes latin szöveg mellett a háború kíméletlen, nyers, giccstől-pátosztól mentes ábrázolását. Lefejezett embereket, felgyújtott háza előtt könyörületért esengő, fia kezét szorongató szász anyát. Ez a ritkán tapasztalható, húsba maró pontosság és őszinteség egy olyan korból tekint le ránk, amikor a társadalom túlnyomó hányada a folyamatos éhínségektől, járványoktól sújtottan, írástudatlanságban, nyomorban élt, és hitét a transzcendens misztikumokban keresve várta személyes megváltását.
Hogy milyen lehetett az élet a kárpit elkészülte idejében, arról izgalmasan mesél a francia középkorász, Georges Duby hangulatjelentése, A katedrálisok kora. Ismeretében valamelyest vitába lehet szállni a Guardianben publikáló Jonathan Jones megállapításával, miszerint a szuggesztív – a Halley-üstököst hatszáz évvel hivatalos felfedezése előtt már ábrázoló – műalkotás ablakot nyit egy világra, amely annyira nem különbözött korunktól. Ám Dubyt olvasva úgy tűnik, hogy bár technikailag sokban különbözött, mégsem lövünk mellé, ha azt írjuk: úgy látszik, a háború örök – igaz, a lovasrohamokat felváltották a Chinook helikopterek. Ahogy ezt egy kedves egyetemi professzorom még az első ókoriforrásolvasás-órán plasztikusan érzékeltette: „Hölgyeim és uraim! Ne feledjék, a történelem nem szól másról, mint hogy minden pillanatban térdig gázolunk embertársaink vérében!”
